A zanzibári tengerpartokon lépten-nyomon megszólítják a turistákat élénkpiros vászonanyagot viselő, magas, szálas, izmos férfiak, akik maszájokként mutatkoznak be. Beszélgetnek a turistákkal, információt adnak, ajánlkoznak kísérőnek-társaságnak, vagy a vállukon lógó táska mélyéről gyöngyből készült karkötők, nyakláncok kerülnek elő eladásra. A hangos köszönés, a széles mosoly, a barátságos kérdezősködés hozzá tartozik a rituálékhoz. A regényünkhöz szükséges anyaggyűjtés közben a felszín mögé tekintve azonban rá kellett jönnünk, hogy a zanzibári tengerpartot járó maszáj (vagy néha magukat annak mondó) férfiak helyzete sokkal érdekesebb.

 A maszáj egy kelet-afrikai népcsoport, amely főleg Kenyában fellelhető, de Tanzánia északi részén is élnek, a legutolsó népszámlálási adatok szerint kevesebb mint félmillióan. A törzs alapvetően pásztorkodik (főleg szarvasmarhát tartanak), földműveléssel a hagyományok szerint egyáltalán nem foglalkoznak, az csak elrontaná az állatoknak a jó legelőket. A hagyományos nomád, pásztor életmód azonban a gyorsan változó világban egyre nehezebb és bizonytalanabb, ezért egyre inkább jellemző, hogy a maszájok a turizmus felé fordulnak, szafarikat szerveznek a nemzeti parkokba vagy kirakatfalvakba várjak a turistákat. Ez rendkívül eredményes tud lenni, mert a jobbára piros egyetlen vászonlepelből (shuka) álló öltözékükkel, gyöngyből fűzött bokapereccel, a kezükben a (pásztor)bottal külsőségeiben a legismertebb afrikai népcsoportnak számítanak, amelyhez büszke harcos lét, romantizált nomád élet és a férfiasság kapcsolódik.

 Ezekre a pozitív asszociációkra támaszkodnak zanzibári strandok maszáj férfijai, miközben olyan vádak is érik őket, hogy nem valódi maszájok. Egy részük valóban északról, a Manyara régióból, Arusha környékéről érkezett, mások parakuyo maszájok (egy altörzs Tanziána délebbi részein), akik szintén állattenyésztésből élnek. Amikor az ember leáll velük beszélgetni, bemutatkoznak (sokszor mókás olaszos, spanyolos nevet vesznek fel, a képen Fabióval pózolok) és örömmel elmesélik, hogy a száraz évszakot töltik Zanzibáron, pénzt keresnek, majd március-májusban, az esős évszakban hazatérnek a kontinensre a családjukhoz.

Ettől azonban, köszönhetően a magas, izmos, szikár testalkatuknak és közvetlenségüknek, a sikerük nem kisebb a strandokon – főleg persze a női turisták körében. A turistás helyeken gyakran látni vegyes párokat, európai nőt maszájnak öltözött fiú társaságában. Mintha egy romantikus álom valósulna meg: ilyen a türkizkék óceán mellett, a homokos tengerparton megtalált szerelem. A vonzó kísérők eligazítják a turistát a helyi dolgok között, társaságot jelentenek, programot szerveznek és... Zanzibárt nem véletlenül emlegeti a női szexturizmus egyik célpontjának, amely többnyire, bár nem kizárólag, a maszájokra vonatkozik.

Fontos leszögezni, hogy két felnőtt tudatos választásával és szexuális kapcsolatával alapvetően semmi baj nincsen, de nem árt pár dolgot észben tartani. Könnyen lehet, hogy míg az európai-amerikai fél (általában a nő) hosszabb távról-komoly kapcsolatról álmodozik, így akár Zanzibárra is költözne, addig a másik fél az egészre egyfajta szolgáltatásként tekint. A kapcsolatok egyébként is csak a nyaralás napjaira-heteire szövődnek és az összekötő erőt főleg a (sokszor óvatlan) szex jelenti – hallottunk olyat, hogy a fiú büszkén meséli, már öt gyereke van Európában. A románcot nehezíti, hogy még ha őszinte, elsöprő és kölcsönös is a vonzalom, a kulturális különbségek áthidalása akkor is szinte lehetetlen kihívás.

Persze van olyan is, amikor az európai lány és zanzibári férfi egymásba szeret és átküzdi magát minden akadályon, hogy boldogan élhessen együtt. Ezek a romantikus regényekbe illő történetek ritkábbak ugyan, de nem lehetetlenek vagy elképzelhetetlenek. Egyet legalábbis kézbe vehet majd 2025 májusában az olvasó...

További képekért és videókért kövessetek az Instagramon és a Facebookon. 

 A strandolás és pihenés mellett Zanzibár a tengeri élet aktív felfedezésére is lehetőséget kínál, a búvárkodástól egészen a snorkelingig, amelyek azonban messzire vezető kérdéseket vetnek fel. Minket két okból is erősen érdekel a szórakozás és természetvédelem egészséges egyensúlyának problémája: egyrészt egyetlen Földünk van, ahol muszáj megőriznünk a biodiverzitás nagyságát, másrészt a tengerek védelme a Zanzibár lángjaiban is szóba kerül.

Sznorkelingre és búvárkodásra a legnépszerűbb hely a Mnemba-sziget környékén van, amely kb. három kilométerre van Zanzibár (hogy egészen pontosak legyünk, a fő sziget: Unguja) északkeleti partjától. Maga Mnemba egésze magánterület, csak bő 1500 dolláros díj ellenében közelíthető meg. A helyi vezetők előszeretettel mondogatják, hogy a sziget tulajdonosa Bill Gates, ami azonban nem igaz. Egy andBeyond nevű cég luxusszálláshelyet üzemeltet rajta, ahol jó pénzért elrejtőzhet a világ elől az, aki erre vágyik – és olyan hírességekbe botolhat, mint Naomi Campbell vagy Mick Jagger. A Bill Gates legenda alapját az adja, hogy a tech-milliárdos visszatérő vendég és a Mnemba-sziget nagy rajongója.

Akármi áll is Mnemba tulajdoni lapján, az azt körülvevő hétszer-négy kilométer kiterjedésű korall-zátony a snorkelingezők és búvárok kedvelt helye. Naponta tucatjával indulnak kisebb-nagyobb hajók Unguja turisták által kedvelt partjairól. Az elképesztően türkizkék víz, a korallok, színes halak, tengericsillagok vonzzák a külföldieket, arról nem is beszélve, hogy kis szerencsével a hajóúton még delfineket is lehet látni – no meg olyan hajókat, amelyek gyakorlatilag üldözik őket.

A Zanzibár lángjainak főhőse tengerbiológus, így a Mnemba-sziget elképesztő szépsége mellett a dolog tengervédelmi-természetvédelmi szempontjaiba is bele kellett ásnunk magunkat. A turizmus nagyon fontos bevételi forrás Zanzibáron, fontos a gazdasági fejlődéséhez, de környezetvédelmi kockázatokat is rejt. A korallzátonyok összetett tengeri élővilágot jelentenek, főleg sekély, meleg vízben fordulnak elő a trópusi-szubtrópusi területeken, és a sokszínűségük miatt tengeri esőerdőnek is nevezik őket. Azonban sajnos nagyon érzékenyek, az éghajlatváltozás, a víz melegedése és az emberi tevékenységek (mint a túlzott turizmus vagy a halászat) hatalmas kárt tudni bennük tenni. Ezt a saját szemünkkel is láthattuk, mert ahol a sok turista snorkelezik, a korallok már jórészt fehérek, amit az okoz, hogy a bennük élő algák elpusztultak.

 A Mnemba-sziget körüli és a Chwaka-öböl (a kettő rövidítéséből jön a terület neve neve: MIMCA) egy 337 négyzetkilométeres tengeri természetvédelmi terület. A 2021-ben indult természetvédelmi munka célja, hogy helyreállítsák a korallzátonyt és közben legyenek tekintettel arra is, hogy a halászat és a turizmus a megélhetés fontos forrása a zanzibáriak számára. A projekt keretében mesterséges zátonyszerkezetet hoznak létre, a koralltöredékeket összeszedik, és egy asztalfélén helyezik el afféle korallóvodában, majd a megfelelő időben újraültetik őket a zátonyra. Ez a helyi közösségekkel összefogásban történik és munkalehetőséget teremt, mert a helybeliek végzik búvárkodó „tengerőrökként” a munkát, gondozzák a korallokat. Közöttük egy nő is van, Atuwa Omar, akivel ennek kapcsán számos interjú készült, amelyekben rámutat arra, hogy a természetvédelem mellett a projekt hogyan biztosít munkát és pénzt egy helyi háziasszonynak, aki korábban búvárkodni sem tudott.

A helyreállítási projekt rendkívül sikeres: már sikerült változást elérni a Mnemba-sziget környéki korallzátonyok állapotában. A munka azonban nem állhat le, 2024 őszétől a zanzibári kormány és nemzetközi szervezetek összefogásában folytatódik. Emellett a következő lépés az edukáció, fokozni a tudatosságot, megismertetni a tengeri élővilág, a korallzátonyok védelmének fontosságát a felnövő új generációval, amely a Zanzibár lángjai főszereplőjének önként vállalt munkája.

Zanzibár fontos fűszerkereskedelmi központ volt, ezért a fűszerek szigetének nevezik. Még úgy is, hogy az itt termesztett fűszerek nagy része nem őshonos, csak jól érzi magát ebben a klímában. A készülő regényben, a Zanzibár lángjaiban, a szerelem kibontakozásakor fontos szerep jut az ételeknek, s így az ízeknek és illatoknak, hiszen a főszereplőt a sziget szépségei mellett egy férfi és a főztje varázsolja el.

Hogy megismerkedjünk a fűszerekkel és helyi konyhával, ellátogattunk egy ültetvényre, ahol bemutatták, hogyan termesztik a vaníliát, fahéjat, gyömbért, szegfűszeget, kardamomot, kurkumát és persze az elmaradhatatlan ananászt, banánt, kókuszt és más trópusi gyümölcsöket.

A Siso Farm húsz éve működik, és évek óta fogadnak látogatókat, akiknek főzőleckét is kínálnak, hogy még jobban belelássanak Zanzibár gasztronómiájába. Kezdésként egy vezetővel körbejártuk a farmot, és megnéztünk-szagoltunk-kóstoltunk az aloe verától (iszonyatosan keserű) kezdve a gyömbér és a kurkuma felszínhez közeli gumós gyökerén át szinte mindent. A fahéjfa furcsasága, hogy míg a fűszert a kérgéből készítik, addig a friss hajtások gyökere mentolos, olyan célokra is használják, például megfázás (nem mintha az a szigeten komolyan fenyegetné az embert) kezelésére. A szegfűszeg, amely az európai embernek a forraltbor és a karácsony fűszere, a fán nőve zöldes és rózsaszín, kiszárításkor válik feketévé. A vanília kúszónövény, a kardamom magokat viszont lényegében a földfelszín magasságából szüretelik, miközben nádszerű levelük az égnek tör.A fűszerek szagolgatása mellett, hogy legyen erő a sétához, a gyümölcsöket is megkóstoltuk. Különleges élmény az ananászt leszedni a tőről és megpucolva helyben megenni, vagy megkóstolni a jackfruit nevű gyümölcsöt, amely ízében banán és az ananász között van. Végül az egészet leöblítettük friss kókuszlével, amiről csak annyit mondtak, jobb, mint a kóla vagy bármelyik tipikus üdítő. És tényleg.

A farmon tett séta után nekikezdünk a főzöcskézésnek – bár talán pontosabb megfogalmazás, hogy szorgos kukták voltunk. Először is megpucoltuk a batáta leveles szárát, aztán előkészítettük, felvágtuk paradicsomot, padlizsánt, hagymát és répát, és a csillaggyümölcs egy változatát, amelyet Zanzibáron citrom/lime helyett használnak. Ezt követően a kókuszt kellett feltörni és belsejét kikaparni egy speciális eszközzel, mert itt a kókusztej nem konzervből kerül az ételbe, hanem a reszeléket áztatják vízbe. Az élőkészületek után a főzés szénen történik mozgatható eszközök segítségével, amit „jiko llamkaa”-nak neveznek.

 A készülő ebéd öt fogásból állt, ez volt a „pénteki menü”, amely nap a muszlimok szerint (akik Zanzibár lakosságának 90%-át alkotják) a hetedik szent nap. Az első fogáshoz a paradicsomot, padlizsánt, répát és lilahagymát kókusztejjel és paradicsomszósszal felöntik, só, bors, kömény, kardamom, tört fokhagyma kerül bele, majd addig főzik, míg az egész mártásszerűvé válik. A második fogás lényegében zöldségköret, ehhez a batáta megpucolt leveles szárát egy óráig főzik, majd fokhagymával, paradicsommal, lilahagymával, reszelt répával és kókusztejjel gazdagítják. A harmadik fogás volt a pilau, vagyis a fűszeres rizs, amely a zanzibári konyha alapját képezi. A basmati rizst feketeborssal, köménnyel, kardamommal fahéjjal és szegfűszeggel főzik meg, ami sajátos ízt eredményez. Ezt egészítették ki negyedikként a borsos-köményes vízben megfőzött tonhaldarabok. Az ötödik fogást, a plusz köretet főtt kenyérgyümölcs jelentette, amit úgy harangoztak be, hogy hasonló a burgonyához, de annál krémesebb, lágyabb íze van.

 A végeredmény a fűszeres ízek harmóniája lett, ami talán azért is ízlett annyira, mert tudtuk, hogy a saját kezünk munkája is benne van. Utána leültünk együtt enni és beszélgetni arról, mit szoktak még errefelé enni. A tipikus zanzibári ételek megérdemelnek még majd egy külön bejegyzést, bár az a gyanúnk, hogy nem lesz könnyű visszaadni, mert jó pár dolognak nincs magyar elnevezése.

További videókért és képekért kövessétek Pálmai-Lantos Éva Facebook és Instagram oldalát. 

A repülőgépünk Zanzibár “fővárosában", Zanzibárvárosban szállt le, és úgy döntöttünk, az első néhány napot itt is töltjük, ellentétben sok turistával, akik a sziget tengerpartjairól híres részein keresnek szállást és csak egynapos látogatást tesznek a városban. Nekünk ezáltal több lehetőségünk nyílik belemerülni a sziget fővárosának életébe. A szállásunk a Stone Town-nak nevezett részen van, ami tulajdonképpen az európai óváros fogalmának felel meg, régi házakkal és szűk, girbegurba utcákkal. A hasonlóságok azonban itt véget is érnek. Az épületek állapota nagyon változó, a düledezőtől a szépen felújítottig, az utcák egy része nincs lekövezve, a rövid esők évszakában a felhőszakadás után minden csupa tócsa, amelyben gyalogosok, biciklisek és robogósok grasszálnak, és sokféle árus kínálgatja a portékáját. Ez a nyüzsgés van tengerparton, sőt a csónakok miatt a tenger is zsúfolt...

Az első benyomás vagy – nevezzük inkább így: – kulturális sokk után kezdenek feltűnni az érdekességek. Kiderül, hogy a házak állapota azért is ilyen rémes, mert a környék a kulturális örökség része, és nem lehet csakúgy felújítani vagy bármilyen épületet felhúzni. Ez, mondjuk, szerencsés, mert nincs tele monstre szállodákkal vagy bevásárlóközpontokkal. Az általános romlás mellett a második ami feltűnik az izgalmas részletek: van egy sajátos építkezési stílus, ami szerint minden ház egyszintesnek indul, aztán ahogy nő a család, nőnek rá az emeletek, míg végül van egy legfelső kis szaletliféle. Az igazi különlegességek azonban a faragott ajtók. Sokon látszik már a kopás, de mindegyiknek különböző mintázata van; lehet rajtuk szövegrészlet a koránból, vagy indiai módon növények és állatok. A szállásadónk szerint kiderül az ajtóba vésett részletekről, hogy a család eredetileg milyen foglalkozást űzött, halász-tengerész, földműves vagy mi egyéb volt.

Sokan vezetőt fogadnak a város bejárásához, aminek a legnagyobb előnye, hogy a helyiek a turistákból élnek, és nagyon nyomulósak. Lépten nyomon taxit, programot ajánlanak mindenkinek, akiről lerí, hogy turista…  Ha az ember elég határozottan tud nemet mondani, vagy elég eltökélt egyszerűen továbbmenni, kísérő nélkül is bele lehet veszni a városba és felfedezni. A közbiztonsági problémák általában a turisták lehúzására vagy zsebtolvajlásra korlátozódnak, így az ésszerű óvatosság ajánlott, illetve mindig tisztázni kell az árakat előre.

Az önálló bóklászáshoz jó vezérfonalat jelentenek a Stone Town Heritage Walks útvonalak, amelynek az információs tábláival több helyen találkozni a városban. Az útvonalakon olyan érdekességek találhatók, mint a legfelsőbb bíróság jelenleg felújítás alatt álló épülete, ahol Freddie Mercury apja dolgozott (muszáj megnézni az órát a homlokzaton!), egy 50-es években épült, elképesztő, még működő mozi, vagy a aprócska sziget élővilágát bemutató múzeum. Mindegyiknél részletes leírás, információs tábla van. A kijelölt útvonal ráadásul, mintegy mellékesen, elvisz az útikönyvekben szereplő látnivalók mellett is.

Ilyen kötelező a Freddie Mercury ház, a People’s Palace Museum, amely sajnos évek óta zárva van, valószínűleg felújítás miatt. A hajdani portugál erőd nem túlzottan érdekes, de a parthoz közeli, szélesebb úton járva minden irányban elképesztő dolgokra lehet lelni. A templomok és mecsetek jellemzően érdekesek, főleg, hogy sokféle van belőlük. De ennél meglepőbb dolgok is akadnak. Ilyen a ma Hyatt hotellánc tagjaiként üzemelő szálloda épülete, amelynek története a 17. századig nyúlik vissza, és stílusa szuahéli, perzsa és indiai hatások érdekes keveréke, hozzátéve az ománi stílusú boltíveket és fafaragásokat. Hasonlóan elképesztő látvány a kikötő közelében az Old Dispensary (Régi gyógyszertár) nevű épület, ma kórház, amelyet egy indiai építész tervezett Viktória királynő trónra lépésének arany jubileumára (1887), de nem készült el csak 1894-ben. Jelenleg kórházként üzemel. 

Az utcákat járva hamar feltűnik az is, hogy a legtöbben kedvesek, köszönnek, barátságosak, mindenki a “barátom” (my friend). Ennek persze egy része ahhoz kapcsolódik, hogy szolgáltatást/árut/segítséget/mindent is ajánlanának azonnal, de szórakoztató a temperamentum, a lelkesedés, a lendületes barátságosság. A kultúrák, a csodálatos és lerobbant épületek-épületrészek, a barátságosság és a nyomulás keveredése az, ami Zanzibár fővárosának a hangulatát adja. És úgy véljük, már megtaláltuk az egyik helyszínt, ahová a Zanzibár lángjainak főszereplője ebédelni jár, és ahol új ismerősöket szerez…

A Zanzibár lángjaihoz nem csak az utazást kell megszerveznünk, de fejest kell vetnünk magunkat a múltba is. Európaiként ugyanis nagyon keveset tanulunk, tudunk az afrikai országok történelméről, most viszont a regény kedvéért bele kell ásnunk magunkat a sziget múltjába, azon belül is részletesebben az 1960-as évek eseményeibe.

A felfedezések időszakában először portugál gyarmatosítók vették birtokba Zanzibárt, és közel kétszáz évig irányították a 17. század végéig. Ezt követően a sziget az Ománi Szultanátus ellenőrzése alá került, ami a muszlim vallás terjedését hozta, illetve ekkor alakították ki a fűszerültetvényeket, amelyekről a hely ma híres. Kisebb nagyobb megszakításokkal Zanzibár 1890-ben brit protektorátus lett. Az angol uralommal együtt a birodalom más gyarmatairól kereskedők, jogászok és közigazgatásban dolgozók érkeztek, akik között a legnagyobb csoportot az indiaiak képviselték. Az érkezők között volt Bomi Bulsara, aki az indiai Gudzsarát államban született, onnan költözött a feleségével Zanzibárra, hogy ott, a legfelsőbb bíróságon vállaljon munkát. A család a párszi vallást követte, amely gyakorlatilag muszlim üldözés elől Indiába menekült zoroasztriánusokat jelentette. Legidősebb gyermekük, Farrokh Bulsara, vagyis, ahogy a világ megismerte Freddie Mercury 1946-ban született meg Zanzibáron. Csak nyolcéves koráig élt a szigeten, ezt követően a szülei hazaküldték Indiába tanulni és csak 1963-ban tért vissza. Ezzel együtt máig Zanzibár leghíresebb szülötte, akinek a hajdani otthona jelenleg emlékmúzeumként működik.

Zanzibár 1963-ban függetlenedett a Brit Királyságtól, amelyet a következő év elején forradalmi időszak követett. A Zanzibár lángjai múltbéli fejezetei ezekbe a zűrös és zavaros évekbe viszi el az olvasót, amikor formálódó új ország a helyét kereste a különböző vallások és kultúrák között. Ez sokszor véres összecsapásokba torkollt, és rengeteg áldozatot követelt, miközben sokan el is menekültek a szigetről (köztük Freddie Mercury és a családja). Ezt követően kikiáltották a Zanzibári Népköztársaságot, amely a szárazföldi területekkel, Tanganyikával egyesülve létrehozta a Tanzániai Egyesült Köztársaságot, Mivel ezen belül a sziget részleges autonómiával rendelkezik, afrikai Hong Kongnak is szokták nevezi. Szuahéli kultúrája ma is az afrikai, arab, indiai és perzsa hatások különleges keveréke.  

A Zanzibár lángjai történelmi része a forradalom idején játszódik, de a szerelemre összpontosít, amely minden borzasztó körülmény ellenére lángra tud lobbanni. Hogy a hajdani történések pedig hogyan nyomják rá bélyegüket a jelenre, miért és mivel változtatja meg a jelenbeli hősnőnk életét a feltáruló múlt – megtudhatjátok majd a regényből.

Egzotikus helyszínen játszódó romantikus regényt írni meglepő feladatokkal jár. Nem csak a karaktereket, a történetet, a valós történelmi hátteret kell kitalálni, hanem feltétlenül fontosnak tartjuk, hogy a helyszínt valóban a saját szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal megismerjük. Ehhez pedig oda kell utazni, esetünkben most Zanzibár szigetére. Ha az ember nem nyaralni készül, hanem regényt írni, inspirálódni, másként kezd hozzá már az előkészületekhez is. Nem egy hotelben szeretne lazítani a medence szélén koktélozva, és nem szeretne előre tervezett turistás programokat (amúgy is képtelenek vagyunk a szervezett utak menetrendjét betartani), így nem vesz igénybe egy utazási irodát, hanem saját magának tervezi meg az utat. Ez egy olyan távoli és egzotikus desztináció esetében mint Tanzánia, már eleve egy kaland.

Az időpont az új regény leadási határideje miatt kötött volt, de ez még szerencsésnek is bizonyult. Zanzibáron júniustól októberig tart a száraz évszak, mellett a december-január a legzsúfoltabb turistaszezon. A tavasz és a november az esősebb évszak, ilyenkor kevesebb a turista, olcsóbbak az árak. Ez az úgy nevezett “rövid esők” ideje, nem egész napos zuhogásra kell számítani, szóval  ezt vállalható kompromisszumnak éreztük.

A szervezés első lépése a repülőjegy. Zanzibár repülőterére csak átszállással lehet eljutni Budapestről, ami a légitársaságtól függően Doha, Dubai, esetleg Isztambul. A másik lehetőség elrepülni Tanzánia fővárosába, Dar es Salaamba, és onnan helyi járattal vagy hajóval átmenni a szigetre. Mivel a főváros nem kecsegtet inpsiráló látnivalókkal, érdemes a direkt Zanzibárra menő járatokat választani, a repülőút úgyis tizennégy-tizenöt óra. A sok átszállásos jegy másik hátránya, hogy ha bármelyik útszakasz kiesik járatmódosítás vagy bármi miatt, borul az egész terv, ahogy az velünk is megesett. Hiába a jegy árának visszautalása, ez olyan idegeskedés, amiről tapasztalatból tudjuk, hogy érdemes elkerülni. Egyes utazási irodáknál is lehetőség van csak repülőjegyet venni a szabad helyek függvényében, ezek kicsit borsosabbak, de leveszik az ember válláról a keresgélés, válogatás terhét.

A Tanzániába való belépéséhez magyar állampolgároknak vízumra is szüksége van. Ezt lehet a repülőtéren intézni érkezéskor (Visa on Arrival), de érdemes előre megkérni, mert ha épp sok gép-sok turista érkezik, akkor feleslegesen időrabló tud lenni. A nyomtatvány online kitölthető a https://visa.immigration.go.tz/ oldalon, és szükséges hozzá az oda-vissza repülőjegy és a szállás címe. A sima vízum, amely egy belépésre jogosít fel, 50 USD, és az ügyintézés átfutási idejére 30 napot írnak, de a gyakorlatban már egy hét után megjön róla az email.

2024. október 01-től minden Zanzibárra utazó külföldi látogatónak rendelkeznie kell a Zanzibár Biztosító Társasággal (ZIC) kötött kötelező utasbiztosítással. A www.visitzanzibar.go.tz oldalon lehet megkötni, ára 44 USD (felnőtt), és elvileg fedezi a betegség, a hazaszállítás, az evakuálás, a poggyász és az útlevél elveszítése miatti költségeket, de mivel újdonság, ennek pontos keretei nem egyértelműek. Az ilyenek emlékeztetnek, hogy Afrika azért más világ, ahol még sosem jártunk.

Kötelező védőoltás nem szükséges a Zanzibárra utazáshoz, csak ha más afrikai országból érkeznek. Ugyanakkor javasolt oltás lehet pl. a hepatitis, tífusz, tetanusz, az agyhártyagyulladás elleni, ennek részleteiről az oltóközpontokban lehet érdeklődni. Oltások és előkészületek ide vagy oda, csapvizet tilos inni a szigeten és ésszerű óvatosságot javasolnak az étkezésben is. Ismerve magunkat, ez lesz az egyik legnehezebben tartható rész, mert szeretünk mindent megkóstolni... 

Szállások terén Zanzibár mindenféle igényt ki tud elégíteni. A közös fürdőszobával és 10-20 ágyas hálóhelyiségekkel rendelkező hostelektől a legdrágább luxus resort hotelekig minden megtalálható a szigeten. A hagyományos szálláskereső oldalak működnek, még az Airbnb is létezik, millió lehetőség van, csak válogatni kell. Általános igazságnak mondják, hogy a képeken látottakat le kell felezni.

A pénzügyek tervezéséhez hasznos, hogy Zanzibár pénzneme a tanzániai schilling. Egy forint nagyjából 7tanzániai schillinget ér.  A pénzek izgalmasak, mert a fémérméken és a papírok egy részén is állatok vannak. Budapesten azonban nem könnyű tanzániai schillinget váltani, szerencsére számos pénzváltó van a szigeten, ahol a fontosabb valutákból váltanak. Az a gyanúnk, a forint nem igazán tartozik ebbe a kategóriába, szóval euróval, vagy még inkább dollárral készülünk előre.

Az indulás előtt másfél héttel, most már kezdődik az izgulás, hogy minden rendben lesz-e, de ez még mindig eltörpül ahhoz a nagy kalandhoz képest, amit egy új regény megírása jelent.

A Borneó gyöngyei című regényünk a múlt héten "hazajutott" Malajziába az egyik ihletőjéhez, és szereplőjéhez. A Chief (vagyis a Főnök) ügyvéd, alpolgármester, country énekes, lelkes túrázó és nem mellékesen egy őslakos sarawaki fejvadász törzs leszármazottja, akinek még ott lógnak a koponyák a lakása nappalijában egy hálóban. 

A Chief a sofőrünk és afféle pótapánk volt a Borneón töltött napok során, és segített nekünk megismerni a sziget lakosait és sokszínű kultúrájukat. Ez a föld a hagyományok és a 21. század egymás mellett élésének csodálatos világa. Etnikailag nagyon sokszínű, a muszlim malájok itt kisebbséget alkotnak. Mellettük a lakosság nagyjából negyven százaléka kínai, akiknek az ősei még a 19. században érkeztek ide, jórészt aranyat és antimont kitermelni, aztán asszimilálódtak (a hokkien hivatalos nyelv). Körülbelül harminc százalékot tesznek ki a szigeten őslakos törzsek, amelyek gyűjtőneve a dayak. Közülök ötöt szoktak megemlíteni, a melanau, az orang ulu, a penan, az iban és a bidayuh - ez utóbbiba tartozik a Chief. 

Borneót a fejvadászok földjének is nevezték, utalva arra, hogy a helyi bennszülöttek körében, különösen az Iban törzs tagjainál (régi elnevezésük Sea dayak), a lefejezés a hagyományok részét képezte. A férfiak, miután végeztek az áldozatukkal, a fejüket levágták és trófeaként megtartották. Az nem számított, kié volt a fej eredetileg, férfié, nőé, idősé vagy gyereké, a kiszárított koponya funkciója az volt, a vadászt erősítse, az ő sikerességét, dicsőségét mutassa. Ezért volt szükség levágott fejek bemutatására leánykéréskor vagy a megművelt földterületek kiterjesztésekor, amely egyszerre hozott férfiasságot, gazdagságot a hosszúháznak (falunak) és termékenységet a földnek. 

A fejvadászat a 1860-es évekig mindennapos volt. Amikor az idehajózó brit James Brooke a kalózok leveréséért hálából megkapta Sarawak földjét a Brunei szultántól, erős kézzel látott neki e barbár szokás (és a nők elrablása, majd áruba bocsátása, illetve az ópiumcsempészet) felszámolásának. Nem ment könnyen, és habár a Sea dayak törzsekkel szemben a Land dayakok mellé álltak, így is sok összecsapásba és időbe telt, amíg a rituálé kikopott. Ráadásul nem is örökre. A második világháborúban, Borneó japán megszállása alatt újra elterjedt, sőt, a 2011-es indonéz borneói etnikai csatározások során is találtak lefejezett áldozatokat. 

Napjainkban a fejek levágása természetesen már nem a mindennapok része, de sok család nem tagadja meg a törzsi hagyományokat. Ezek közé tartozik a Chief és családja is, ahol a 21. század minden kényelme mellett a nappaliban, a dohányzóasztal felett ma is a család férfitagjai által szerzett koponyák lógnak. Büszkén mutatja őket, mert a család dicsőségét hirdetik. Talán odakerül valahová a mi regényünk is, amelybe senkinek nem kellett belehalnia.

A Pálmai-Lantos Éva név egy szerzőpárost takar, Vancsó Évát és Szélesi Sándort. Külön-külön mindketten hosszú ideje irodalommal foglalkoznak, és az írás sem idegen tőlük. Szélesi Sándor több mint harmincöt megjelent regényt és közel százötven novellát tud a háta mögött, amelyek között van történelmi mű, fantasy, horror, és számos science fiction. Vancsó Éva tíz éve dolgozik a könyvkiadásban, és közben kultúratudományi doktoriján dolgozik, és szívesen ír ismeretterjesztő tanulmányokat mindenféle témában. 

A magánéletben 2014 óta alkotnak egy párt, de ez 2023 előtt nem terjedt ki a közös alkotásra. Ekkor jelent meg első közös regényük, az Andalúz örökség Pálmai-Lantos Éva név alatt. A név nem álnév, mert nem álcázni akar, inkább egy alteregó, egy karakter, amelyben mindketten ott vannak, és amire az utazás szeretete, a közös alkotás öröme a leginkább jellemző. 

Mert az irodalom mellett a közös szenvedély az utazás, más tájak, kultúrák, emberek megismerése, elvegyülve a mindennapok sűrűjében, megnézve, megízlelve, megszagolva, megérintve mindent, amit csak lehet. A közös kalandozások mikor máskor is kezdődhettek volna, mint 2020-ban, amikor a féléves tartózkodást a belgiumi Leuvenben a pandémia határozta meg. Azonban hiába volt a lezárások és a kijárási tilalom, a szellem kiszabadult a palackból, és ettől kezdve eltökélték, hogy az év egy szakaszát külföldön töltik. A következő hosszabb külföldi út 2021. szeptemberétől 2022. februárjáig Spanyolországba vezetett. A nyolchetes Andalúziában tett körutazás élménye, a Spanyolország iránti rajongás ihlette az Andalúz örökség című regényt.  Ezt fél évvel később újabb nagy utazás követte, egy körút Thaiföldön, Kambodzsában, Vietnámban és Malajziában. A Borneón töltött két hét benyomásai és kalandjai adták az alapját a Borneó gyöngyei című második regénynek. Az út során végig blogot is vezettünk Mosollyal fűszerezve címmel. 

“Az élmények és az alkotás szervesen fonódik össze nem csupán bennünk, hanem a regényeinkben is, amelyekben a múlt titkainak feltárása is fontos szerepet játszik. Egy-egy országot a mindennapjai mellett a történelmének megidézésével is bemutatunk. Nekünk is így lesz teljes az élmény.”

Interjú a szerzőpárossal. 

Interjú a Lírástudók Podcastban. 

Beszélgetés a NEO Kortárs Podcastban. 

Beszélgetés a Dóriii könyvei Youtube csatornán.