A nyár végén megjelenő új regényünk, az Eltemetett bűnök szerkesztése közben meglepően sok időt töltöttünk el egyetlen kérdés kitárgyalásával. Nem azzal, hogy ki a gyilkos. Nem azzal, hogy hiteles-e a nyomozás. Hanem azzal, hogyan kell magyarul leírni egy thai szót. Hogyan írjunk magyarul olyan szavakat, amelyeket eredetileg nem latin betűkkel írnak le? És itt nem csupán a személynevekről van szó, hanem a városokról, a buddhista fogalmakról, az ételekről, tulajdonképpen mindenről, amivel egy Thaiföldön játszódó regényben találkozhat az olvasó.

Korábban szerencsénk volt, mert írtunk már Zanzibárról, Malajziáról, Borneóról, de ezeken a helyeken latin betűs írás használata miatt a nevek, helyek leírása nem okozott különösebb fejtörést. Ezzel szemben a thai nyelv saját írásrendszert használ. Nem néhány különleges betűről van szó, mint a görög vagy a cirill ábécében, hanem teljesen önálló írásról. Amikor tehát magyarul leírjuk egy thai város, ember vagy étel nevét, valójában már eleve egy átírást használunk, de milyet? Tom Yum vagy tom jum? Pattaya vagy Pattaja?

A magyar helyesírás szabályai szerint a nem latin betűs írást használó nyelvek tulajdonneveit alapvetően magyar átírásban kell írni, a kiejtésnek megfelelően. Ennek célja, hogy a magyar olvasó a lehető legközelebb jusson az eredeti hangzáshoz. Van logika a szabályban, de egy dolgot nem vesz figyelembe: változott a világ.

Amikor ezek a szabályok megszülettek, az emberek többsége nem böngészett külföldi honlapokat, nem foglalt repülőjegyet interneten, nem nézett Google Mapset, és ritkán nézegette a közlekedési táblákat Thaiföldön, illetve nem lehetett a budapesti éttermekben Tom Yumot kapni. És ebben az esetben a helyzet még egyszerű, mert mindössze pár betű a különbség. De ott van Thaiföld egyik tartománya és városa, a regény egyik helyszíne: Prachuap Khiri Khan.

A magyar szabály szerint ez Pracsuapkhirikhan. Nehezen olvasható, és eltűnik, hogy a három szó önálló jelentéssel bír: „az összefutó hegyvonulatok vidéke”. A név jelentésére persze nem magunktól jöttünk rá. Órákig böngésztünk szótárakat, nyelvészeti oldalakat és egymásnak részben ellentmondó magyarázatokat, hogy megértsük, miért áll három tagból, és érvelni tudjunk amellett, hogy ne írjuk egybe. Az írói kutatómunka ugyanis nem mindig a látványos helyszínbejárást vagy thai ételek kóstolását jelenti. Néha azt, hogy az ember egy délutánt eltölt egyetlen városnév etimológiájával – majd elégedetten (és fáradtan) hátradől, mert végre szakmailag is meg tudja indokolni, miért nem akarja egybeírni, amit amúgy a szerkesztő egybeírna.

Aztán persze jön a többi kérdés, ami a logikát kéri számon az átírásokon. Ha Pattaya Pattaja lesz, akkor Thaiföld miért nem Thájföld? Ugye? És vajon a Jomtien Beach (จอมเทียน), amit az összes térkép és utazási katalógus így tűntet fel, a magyar helyesírás szabályai szerint nem kellene Csomtien legyen? Hiszen ez a helyes kiejtése „thájul”. Bár a helyszínen senki nem fogja érteni, mert a nyugati turisták Dzsomtiennek mondják. Ömmm... a thai nevek átiratai először angolul jelennek meg, és a magyar fordításuk angolból van magyarítva (tehát egy közvetítőnyelven keresztül), szóval mi is legyen leírva a könyvben?

A helyzetet tovább bonyolítják a személynevek. Egy mai magyar regényben természetes, hogy a szereplők között felbukkan egy John, egy Phillip. Ezeket nem magyarosítjuk Jonra vagy Filipre, hanem megtartjuk az angol írásmódjukat, még akkor is, ha a magyar olvasó valójában egészen másképp ejti ki őket. Egy thaiföldi regényben azonban hirtelen egészen más szabályok lépnek életbe. A thai nevek magyar átírásban jelennek meg, így az olvasó egymás mellett találkozhat mondjuk egy Johnnal és egy Szomcsaijal, vagy egy Phillippel és egy Bunmí Csantarával. Az egyik név angol helyesírást követ, a másik magyar átírást, ezért első pillantásra mintha két külön világ nyelve keveredne ugyanabban a mondatban. Felmerül ilyenkor a kérdés: ha az angol neveket megszokásból eredeti alakjukban hagyjuk, vajon ördögtől való lenne-e a thai neveknél is a nemzetközi, latin betűs átírást használni? Pl. Boonmee Chantara...

Amikor ezen töprengve jobban beleástuk magunkat a témába, hamar kiderült, hogy a helyzet még bonyolultabb, mint elsőre gondoltuk. Nem arról van szó ugyanis, hogy létezik egyetlen, tökéletes latin betűs thai alak, amelyet a magyar átírás valamiért „elront”. A Thaiföldön hivatalosan használt átírás sem ad vissza mindent pontosan: nem jelöli például a tónusokat és a magánhangzók hosszúságát, több eltérő (!) thai hangot pedig ugyanazzal a betűvel ír le. Vagyis már az sem mindig egyértelmű, mihez képest kellene „helyesen” átírnunk egy nevet.

Mit tehet ilyenkor egy író? Az Eltemetett bűnök szerkesztése közben újra és újra ugyanoda jutottunk vissza. Mitől lesz hiteles egy regény? Attól, hogy mindenben követi a magyar helyesírást? Vagy attól, hogy az olvasó azonnal felismeri azokat a neveket, amelyeket a repülőtéren, a térképen vagy éppen az útikönyvében is lát? Ilyenkor minden egyes névnél külön kell mérlegelni. Végül két ponton tudatosan eltértünk a helyesírási szabályzattól: a Tom Yum esetében, és Pracsuap Khiri Khannál, ahol az jelentés megőrzése, az egyértelműség felülírta a szemünkben a szabályokat.

És ez még nem a vége. A következő regényünk valószínűleg még nagyobb kihívást tartogat, hiszen Kínában élünk. A kínai írás, a különböző átírási rendszerek, a történelmi magyar névalakok és a mai nemzetközi gyakorlat újabb kérdések egész sorát veti fel. Szóval valószínűleg hamarosan ugyanerről fogunk vitatkozni, csak éppen kínai nevekkel. És gyanítjuk, ott sem lesz egyetlen tökéletes megoldás.

Talán ez a regényírás egyik kevésbé látványos része. Az olvasó néhány másodperc alatt átsiklik egy néven, mi viszont néha órákig vitatkozunk rajta. Mert egyetlen szó sem csupán betűk sora – minden átírás egy döntés arról, hogyan hozzunk közelebb egymáshoz két kultúrát.

 További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.    

Amikor az ember trópusi nyaralásra gondol, pálmafákra, kék tengerre és fehér homokra, valószínűleg Thaiföld, Bali vagy a Maldív-szigetek jut eszébe, és nem Kína. Pedig az ország legdélibb pontja megfelel mindezen kívánalmaknak; nem véletlenül hívják a helyiek a kínai Hawaii-nak. Trópusi éghajlatú (Kína egyetlen trópusi tartománya), ami azt jelenti, hogy egész évben meleg és napsütéses az idő. Ez mindent megváltoztat: az ételeket, az életritmust, az emberek hangulatát, mintha nem is Kínában lennénk.

A sziget déli csücskében fekvő Sanya ennek a trópusi paradicsomnak a középpontja, és a környékén bőven lehet programot szervezni. A főszezon december-január-február, amikor ide lehet menekülni a tél elől. Nyáron a forróság és a párás idő miatt kevésbé népszerű, cserébe jóval barátibbak az árak és sokkal-sokkal kisebb a tömeg. Ilyenkor jórészt orosz turisták vannak, főleg a Dadonghai nevű városrészben. Minket is úton-útfélen orosznak néztek, ami azzal járt, hogy kínai betűk alatt a fordítóprogramban a cirill betűs szöveget mutogatták, és értetlenkedtek, hogy mit nem értünk. Egy hét alatt az ember megtanulja kínaiul és oroszul is, hogy nem oroszok vagyunk, hanem magyarok. Országimázsépítésnek nem rossz, mert bár egyszer-egyszer hallottunk magyar szót, a legtöbb helyen el kellett magyaráznunk, hol is van Magyarország. 

És hogy mit lehet csinálni egy trópusi üdülőszigeten?

Sanyán az elsődleges program persze a strandolás és a séta a tengermenti promenádon. A város partjai – különösen Yalong Bay és Haitang Bay – olyan finom homokkal és ragyogó vízzel rendelkeznek, amely fotóra kívánkozik. A víz hőmérséklete télen 20–21 fok, nyáron pedig 30 fok is lehet, vagyis egész évben alkalmas a fürdésre. Egyedül arra kell figyelni, hogy óriási hullámok jöhetnek és a víznek nagy a visszahúzó ereje, ezért szigorúan csak a kijelölt helyeken szabad strandolni. Akit ez szórakoztat (a tapasztalatunk alapján három- és százéves kor között mindenkit), a hullámokban ugrálás egész napra jó program, csak a leégéssel kell vigyázni. Kicsit távolabb a homokos partoktól, Wuzhizhou szigete sznorkeling- és búvárparadicsom. A víz kristálytiszta, és színes korallzátonyok között van lehetőség a merülésre... sajnos oda mi ez alatt a pár nap alatt nem jutottunk el.

A vízpart egy ikonikus pontja a Tianya Haijiao, avagy „az ég és a tenger szeglete”. Itt hatalmas gránitsziklák merednek elő a tengerből, a partot pedig pálmaligetek szegélyezik. Főszezonban rémesen zsúfolt, de júniusban mesebeli hangulatban lehetett andalogni a kiépített ösvényeken. Fürdeni tilos. A pálmafák és a buja növényzet között sétálva egy kanyar után hirtelen kilátás nyílik a végtelen tengerre és az óriási sziklákra. Egyszerre tökéletes helyszín fotózkodni és leülni egy kicsit elcsendesedni.

A sziklapark végétől tíz perc sétányira található Tianya városa, egy hajdani halászfalu, kis utcákkal, éttermekkel, kávézókkal és persze stranddal. Egészen meghökkentő együtt a sok, görögösen kék-fehér ház, a kínai feliratok, meg persze a mindent átható, jellegzetesen ázsiai ételillat. Talán ez az oka, hogy most, szezonon kívül is rengeteg kínai turista járta az utcáit, és naplementekor alig lehetett elférni a parti sávon.

A Sanya fölé magasodó Luhuitou-hegy (Szarvaskanyar-hegy) a város egyik jelképe és legjobb kilátópontja, ráadásul ingyenes, csak regisztrálni kell az útlevéllel. A hegy tetején található sziklaparkból elképesztő panoráma nyílik a városra, a folyótorkolatra, a kikötőre és a végtelen tengerre. Naplementekor a legszebb (és a legzsúfoltabb), amikor a város fényei a hegy lábánál felgyulladnak. Ekkor kivilágítják a parkon átvezető sétautakat is, a fákon fényfüzérek sora ragyog fel, és megnyílnak az éttermek. Lentről, a városból úgy néz ki, mintha egy fénykígyó körülölelte volna a hegytetőt.

A hely nevét egyébként egy gyönyörű li népcsoporthoz köthető mondáról kapta: egy fiatal vadász üldözött egy szarvast egészen a tengerparti szikláig, ahol az állat hirtelen gyönyörű lánnyá változott. A két fiatal rögtön szerelembe esett és összeházasodott. Ez indokolja a hatalmas szarvast ábrázoló szobrot a hegy tetején. A park ezenfelül is tele van szerelmeseknek szóló látványosságokkal, kilátókkal és pihenőhelyekkel, Érdemes bőven rászánni az időt. Ezt mi elrontottuk. Bő két óra egyértelműen kevésnek bizonyult a dombocska bejárásához.

A sziget közepén hegyek emelkednek, így a kirándulásra vágyóknak is akad program. Beljebb két „dzsungelesebb” kalandra is lehetőség van. A Yalong-öböl Trópusi Paradicsom Erdőparkja a dzsungel és a tenger találkozásáról híres. Itt nem az erdei túra a lényeg (bár simán lehet pár tízezer lépést sétálni, ha az ember nem veszi igénybe a parkon belüli buszt, ami viszont erősen ajánlott), hanem a kilátás. Végig lehet sétálni egy 168 méter hosszú függőhídon, vagy a 450 méter magasan futó, körpanorámás üveghídon, és van szabályos kilátótorony is. Ezekről a helyekről az egész Yalong-öböl belátható. Apró kínai poén: a kilátóhelyekről balkézre látni egy katonai támaszpontot is a szomszédos öbölben, ezért mindenhová ki van írva, hogy arra TILOS fotózni. Sőt: egy mozgásérzékelős automata hang kínai, orosz és angol nyelven figyelmeztet is rá. Nem kicsit idegesítő.

Aki valódi túrára vágyik, a Yanoda övezetben már szó sincs könnyed sétáról. Meg lehet nézni a trópusi esőerdő vadabb, érintetlenebb arcát, sziklák, vízesések és különleges geológiai képződmények között, ahol egy túra komoly fizikai kihívást jelent. A harminchét fokban, az extrém magas páratartalom mellett ezt nem kockáztattuk meg, pedig a taxisofőr, aki a Yalong-öböl Trópusi Paradicsomba szállított minket, megpróbált rábeszélni.

Ha az ember strandolt és kirándult Hainan szigetén, két további program várja: az evés és a vásárlás. Az egész sziget vámmentes övezet. Ha valakit vonz a shoppingolás, például a CDF Vámmentes Bevásárlóközpontban a luxusmárkák és kozmetikumok között lehet válogatni. Erről a részéről nem tudunk bővebben nyilatkozni, mert általában elkerüljük a plázákat és bevásárlóközpontokat.

Az ételek kipróbálásában viszont jeleskedtünk. Sanya gasztronómiája egy külön kaland. Természetesen az alapot a tengeri herkentyűk jelentik, grillezve, tésztával, levesként vagy hotpot formában magadnak készítve.  A Baoluo tészta (fűszeres-savanykás leves rizstésztával, marhahússal, zöldségekkel és földimogyoróval) és kókuszcsirke (leves, ahol a friss kókuszvizet forralják fel alaplének, ebbe megy a csirkehús) a hely védjegye, de mégsem ezt szerettük a legjobban. Az éjszakai piac az igazi élmény.

A No. 1 Éjszakai Piacra (első számú piac) valahányszor volt időnk, visszatértünk. Ez Sanya szívében található, szinte bárhonnan könnyen elérhető busszal vagy taxival. Mi élveztük a tömegközlekedést. Az Alipayen beállítható kártyával nevetségesen olcsó, és a légkondis buszok többnyire gyakran járnak. Maga az éjszakai piac ázsiai módra zsúfolt, és ezerféle étel illata keveredik, mindenképp érdemes üres gyomorral érkezni. Mi ezer forintért vettünk tíz fokhagymás osztrigát, hétszázért pedig pálcikán fűszeres, puhára sütött polipot. Kóstoltunk sült békát, másfajta kagylót, fura kókuszos desszertet és rákot többféle formában. A legnagyobb nehézség az volt, hogy már degeszre ettük magunkat, de tudtuk, hogy korlátozott idő áll a rendelkezésünkre, és fájt a szívünk, hogy fizikailag lehetetlen mindent kipróbálni néhány este alatt. Még akkor is, ha pirított rovarokra és a teknősbékára nemet mondtunk.

A Sanyán töltött hét pontosan azt adta, amit az ember egy trópusi szigeten töltött nyaralástól várt, csak épp Kínában. Nekünk annyira megtetszett a sziget hangulata, hogy elhatároztuk, a következő regényünk (legalább részben) itt fog játszódni. 

További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.   

Az elmúlt hetekben folytattuk a Hszianból pár óra alatt vonattal megközelíthető városok felfedezését, így jutottunk el Chengduba. A névről az emberek többségének először az óriáspandák ugranak be, és részben jogosan, mert itt él a világ pandapopulációjának jelentős része, és gyakorlatilag minden elképzelhető dolog létezik és megvehető pandás változatban... Mégis, miután egy hosszú hétvégét töltöttünk a városban, rájöttünk, hogy Chengdu több, mint a pandafőváros. Összegyűjtöttük az öt legizgalmasabb dolgot, amivel találkoztunk, és ebben nem jutott hely a Marco Polo-hídnak, a kocsma-karaoke utcának vagy a csokimúzeumnak. 

Kuanzhai Xiangzi – a Széles és Keskeny sikátorok

Már megtanultuk, hogy Kínában az „óváros” vagy a régi városrész fogalma kicsit mást jelent, mint Európában.A zűrös huszadik század után nagyon kevés a valóban megmaradt épületegyüttes, ráadásul az 1990-es években Kína gazdasági robbanása brutális ütemű városfejlesztéssel járt. Ez gyakran azt jelentette, hogy „porig rombolunk és újat építünk”, így rengeteg régi, történelmi negyedet (hutongokat, udvarházakat, sikátorokat) tüntettek el a modern irodaházak és lakóparkok kedvéért. A kétezres évek elején ezzel szemben megindult egy ellentartó hullám: történelmi házakat, utcákat, negyedeket kezdték rekonstruálni. Ám ez sem a nyugati műemlékvédelem logikájával működik, ahol minden követ az eredeti helyére igyekeznek visszatenni, hanem egy sajátos hibridépítészet keretében. A lehető legtöbbet meg akarnak őrizni az eredeti hangulatból, és persze igyekeznek mindent megtenni az autentikusság érdekében, de gondosan (értsd: üzleti szempontból is) megtervezett rekonstrukció zajlik. Chengduban ilyen a régi, Qing-kori városrész: két párhuzamos utca, az egyik széles (Kuan), a másik keskeny (Zhai), ez adja a negyed nevét. A falak szürke téglából, az ajtók lakkozott fából vannak, a belső udvarokban teázók és kézműves boltok rejtőznek. Először kicsit csalódás volt, mert ez nem egy igazi ódon sikátor, hanem turistacsapda, de ahogy sétáltunk a téglafalak között, kiderült, hogy az utcahálózat és a kapuk ugyanazok, ahol a mandzsu katonák 300 éve laktak, és látszott, hogy a régi faragott gerendák és kövek nagy részét visszaépítették. Egy-két házat belülről is teljesen rekonstruáltak, ezek elképesztően gyönyörűek, és ezen az sem változtat, hogy közben a teázás kellékeit áruló bolt működik bennük.

Nép park és a szülők szervezte társkereső piac

Csodálatos, épített parkok a legtöbb kínai nagyvárosban vannak. Ahol tíz-húsz millió ember él, ott kell egy hely, ahová kicsit ki lehet ülni, és ami megadja a természet illúzióját. A chengdui Nép parknak azonban az árnyas sétányok, kis tavak és padok mellett van egy különlegessége: szombat-vasárnap reggelente az idős szülők sorban állnak, a kezükben A4-es papírra nyomtatott „önéletrajzokkal”, amin a gyerekük életkora, foglalkozása, fizetése, lakáshelyzete szerepel. Aztán ezeket kiterítik a földre, felakasztják zsinórokra, kéket a fiúknak, rózsaszínt a lányoknak, és kezdődik a „vásár”, amely remélhetőleg házassággal végződik.

A házasságpiac 2005 óta működik, először csak pár szülő gyűlt össze beszélgetni, aztán egyre szervezettebbé vált. A párkeresés sehol a világon nem egyszerű, azonban Kínában a nemek eltolódott aránya miatt még problémásabb, miközben a házasság még mindig a biztonság szinonimája. Persze, hogy a szülők jót akarnak, de néha maguk a fiatalok is ott vannak. A kiakasztott bemutatkozások között a kíváncsiskodó turisták mellett láttunk komolyan olvasgató kínai fiatalt is. Mondjuk, a házasságpiac sikerrátája nem olyan jó, a kutatások szerint a Chengdu-i Népikert párakeresőjének sikerességi aránya kevesebb, mint 1% , vagyis száz párkereső párból talán egy jut el az esküvőig. 

A Szecsuán Múzeum

A legtöbb környékbeli nagyvárosnak van történeti múzeuma, amelyben a vitrinek mögött többnyire rengeteg bronzedény, agyagharcos-másolat, régi selyemút-relikvia rejtőzik. A Szecsuán Múzeumnak ezen felül van egy extra érdekessége: egy egész emeletet szenteltek az árnyékszínháznak (shadow puppetry). A látogatók többsége ide fel sem jön, pedig egyértelműen az egyik legszebb és legizgalmasabb dolog, amit mostanában múzeumban láttunk.

Az árnyékszínház története meglepően ősi. A legkorábbi írásos emlékek a Nyugati Han-dinasztiáig (Kr.e. 2 századig) nyúlnak vissza, és minden tartománynak megvan a maga árnyékszínház-stílusa, de a leghíresebb és legkifinomultabb Chengdué. A bábok elkészítése hihetetlenül aprólékos munka, akár 3000 kézi vágás is kell egyetlen figura elkészítéséhez, és utána jön a színezés és az összeszerelés, mert a figurák végtagjai mozgathatóak. A múzeumban több mint kétezer báb van kiállítva, és egyet is percekig lehet bámulni, figyelve a kifinomult munkát, a profilból ábrázolt arcokat, a ruhakidolgozás részletességét. Egyszerűen meseszépek.  Elvileg néha élő előadás is van, nekünk ezzel nem volt szerencsénk, de a múzeum tévéin vetítenek részleteket, és lenyűgöző volt látni, ahogy a bábok megelevenednek és felidéznek egy klasszikus kínai mesét vagy mitológiai történetet. Magyar szemmel külön poén, hogy a múzeum bábkiállítás részén találtunk egy előadást, amelynek a története hátborzongatóan hasonlított Kemény Henrik Vitéz László bábjátékára.

A Wuhou kerület – egy kis Tibet

Sokan nem is tudják, hogy Chengdu egyrészt az egyik legjobb kiindulópont a tibeti utazásokhoz, a legtöbb szervezett út innen indul, másrészt a városban is komoly tibeti közösség él a Wuhou-negyedben. Érezni lehet a szantálfa illatát, a boltokban imakerekek forognak, a nők hagyományos, hosszú kötényt viselnek (bangdian). És ez nem egy „tibeti falucska”, amit a turistáknak építettek. Ez egy élő, lélegző közösség, amely az 1980-as évek vége óta folyamatosan épül.  Itt van a Tibeti Autonóm Terület képviselete, a Délnyugati Nemzetiségi Egyetem, és közel 300 tibeti bolt. És ami ennél is fontosabb: itt élnek a tibetiek: az idősek, akik a felföld hidege elől menekülnek a mérsékelt chengdui télbe; a fiatalok, akik hip-hopot játszanak tibeti nyelven; a kereskedők, akik a thangkát és a jakhúst árulják. Mintha elugrottunk volna Lhaszába, pedig csak átsétáltunk egy utcán Chengduban. 

Az óriáspandák, a város igazi sztárjai

Pandák nélkül Chengdu nem az igazi. A Csengdui Óriáspanda-tenyésztési Kutatóbázison, vagy ahogy emlegeti a Pandabázison 1987-ben hat állattal kezdődött meg a munka, és most több mint kétszáz állat van: a cél a pandák populációjának növelése fogságban, majd visszavadításuk előkészítése. Vagyis ez nem egy állatkert. Ha az embernek nincs szerencséje, vagy későn megy, akkor lehet, hogy alig lát pandát, mert nem ketrecek vannak, hanem hatalmas bambuszerdők, és a 10 órai etetés után az állatok elvonulnak a lombok közé aludni. Érdemes bőven időt szánni a park bejárására, egyrészt mert hatalmas, másrészt mert a pandáknál nincs fotogénebb állat a világon. A felnőttek lustán hátradőlve majszolják a bambuszt vagy hason fekve kinyúlnak, a fiatal pandák hancúroznak, a legkisebbek meg úgy néznek ki, mint a tömött, fekete-fehér plüssjátékok. A hely sztárja Hua Hua, aki még pandaviszonylatban is lusta, annyira lassan mozog és eszik, hogy a gondozóknak néha külön etetniük kell. Az ilyen élmények után az ember ellenállhatatlan vágyat érez, hogy szerezzen valami pandás emléket. Mi plüssállattal és hűtőmágnesekkel tértünk haza.  

Mindezeket tekintve nem csoda, hogy Chengdu egyre népszerűbb, tavaly már több mint egymillió külföldi turista járt a városban. Nem tudni, mennyi volt köztük magyar, de érdemes feltenni a helyet a kínai bakancslistára.

További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.  

Az étkezés mellett egy másik izgalmas téma – nem is csak a költségek miatt, hanem úgy általában – a közlekedés Hszianban és a környékén. Az elmúlt bő két hónapban már kaptunk egy mélymerítést a város tömegközlekedésből, beleértve néhány eltévedést, az őrült dugót, és hogy egyszer csak letereltek egy metrószerelvényről, mondván, hogy nem megy tovább. Ezektől az otthonos tapasztalatoktól eltekintve, Hszian közlekedése elképesztő. A városban tizenkét metróvonal van, a legújabbat 2025 decemberében adták át. Ezeket a kínaiul kevéssé tudó emberek számára (mint mi), megnyugtató módon számok és színek is jelölik.

Sokáig halogattuk, hogy lemerészkedjünk a metróba, mert bár a 2-es vonalnak tőlünk pár percnyire van az állomása, mindig annyi ember hömpölygött elő a föld alól, hogy inkább elkerültük. Hiba volt. Hszianban gyakorlatilag bárhová el lehet jutni metróval, igaz, lehet, hogy a távolságok miatt egy-másfél órába telik. Tettünk már meg húsz megállót, ami majdnem egy Budapest–Gödöllő távolság, és 56 perc alatt. Az a szokatlan, hogy a metróban biztonsági ellenőrzés van, fémdetektoros kapuval, és a hátizsákot be kell tenni a gépbe, mint a reptéren. Idővel arra jutottunk, hogy ez inkább csak látszat vagy pszichológiai hadviselés, esetleg munkahelyteremtés. Érdemben senkit sem érdekel, mi van a táskámban vagy hogy csipogok a fémkapunál.

A metróban, a föld alatt, otthon is hajlamosak vagyunk eltévedni, főleg a Deákon, de itt ez hatványozottan igaz: a Xi’an North főpályaudvaron huszonöt percünkbe telt kijutni a metróból, pedig igazán próbáltuk követni az EXIT táblákat. Azóta megtanultam, hogy a navigáció (javasolt az Apple Maps vagy a Baidu, a többi csak átver) azt is megmondja, melyik kapun menjünk fel (általában A, B, C, D és esetleg számok is), ami nagy segítség. A szerelvények elképesztően tiszták és pontosak – és persze többnyire, főleg a belvárosban rengeteg az ember. És az árak? Egy rövidebb út (5-6 megálló) 2-4 jüan (kb. 100-200 forint), a városon való átkelés pedig 6-10 jüan, a távolság függvényében.

A metró mellett tökéletesen átgondolt buszhálózat is van, a 6–8 sávos utak mellett buszsávokkal, de sajnos jelentős a veszélye annak, hogy az ember beszorul a dugóba. Azt viszont imádjuk, hogy minden busz elektromos, és a belváros felé jár piros, emeletes, Londonba illő jármű is, amire már csak a hangulat kedvéért is fel szoktunk szállni. Na meg, ha elkésem a kampuszbuszt, akkor busszal tudok hazajönni. A buszjegy 1-2 jüan (50-100 forint), bárhova is megy az ember.

Jegyet az Alipay-en keresztül lehet venni. Aki nem akar telefonozni, a másik lehetőség egy plasztikkártya, ami vonaljegyként vagy bérletként is használható.  A jegyvásárlással való első bénázásokhoz ellentmondásos módon jó élmények fűződnek. Egy teljesen idegen, idősebb úr, vett buszjegyet nekem, amikor bénáztam, és segített egy pakisztáni expat, amikor nem boldogultunk a metró jegykiadó automatájával.

A közlekedéshez az is hozzátartozik, hogy a Didi (a kínai Uber) nagyon olcsó. Egy 10 perces városon belüli út 12-18 jüan (600-900 Ft), vicces módon éjszaka, esőben picit drágább, de így sincs sehol sem az európai taxiárakhoz képest.

De mi van, ha nemcsak a városon belül, hanem városok között utaznánk? Ha messzebbre akarunk kalandozni? Olyan olcsó a városi tömegközlekedés, hogy ezt vártuk a távolsági utazástól is, de csalódtunk. Más városokba eljutni már jóval költségesebb program. Igaz, mindig emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mekkora távolságokról van szó. Az országon belüli repüléssel nincs tapasztalatunk, csak az árakat néztük, és bizony egy repülőjegy ára közel akkora, mint az Európában megszokott, sőt, akár kicsit drágább is. Így aztán Kína belsejében (például Hszian, Csengdu, Csungking, Peking útvonalakon) a nagysebességű vonat a tökéletes megoldás. A nagysebességű azt jelenti, hogy tényleg gyors: négy és fél, öt óra alatt el lehet jutni egy 1200 kilométerre lévő városba – az utazósebesség néha 300 km/óra fölé kúszik, ezt a kocsivégi kijelzőkön is látni lehet. Ha az ember hozzáadja a repülési időhöz a reptéri várakozást, már nem is annyival több. Arról nem is beszélve, hogy a vonatok pontosak (nem érdemes a MÁV-hoz hasonlítani), a szerelvények tágasak, bőven van hely az ember lábának, természetesen lehet telefont tölteni, és van büféféle is. Mindig is szerettünk vonatozni, mert lehet nézelődni (na jó, nem mindig, Csungkingba jóformán többet mentünk alagútban, mint amennyit nem), így meg aztán ez kifejezetten kulturált és kényelmes módja az utazásnak. Ha pedig valaki spórolni akar, vannak lassabb, fapadosabb vonatok is, de ezeket eddig nem kockáztattuk meg.

Végül is arra jutottunk, hogy a kínai tömegközlekedés pont olyan, mint Kína maga: hatalmas, felmérhetetlen, és elsőre ijesztően zsúfolt. Aztán egyszer csak rájössz, hogy működik. És nem is akárhogy.

További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.  

Két hónapja élünk Hszianban, és sokan kérdezték, hogy mennyibe kerülnek a mindennapi élet dolgai Kínában, vagyis mennyibe kerül az élet errefelé, ezért számoltunk. Figyelem, felkavaró tartalom - leginkább azért, mert sok minden meglepően olcsó. 

A szállásunkat az egyetem biztosítja (ahogy az összes többi tanárét is), ezért albérleti díjról és hasonlókról nem tudunk beszámolni. A legnagyobb költség értelemszerűen az étkezés egy hónapban. Erre két opció van: az ember bevásárol és főz otthon vagy beül az úton-útfélen található kismillió étkezde-étterem egyikébe. A magyarországi reflex, hogy kint enni drága, de azt már megtanultuk, hogy Ázsiában (mert ugyanezt tapasztaltuk Thaiföldön, Kambodzsában, Malajziában, Vietnámban) ez egyszerűen nem igaz.

A kinti étkezdéket magunkban három nagy kategóriába soroltuk. Van a kiskocsis-kiszékes, sokszor mobil étkezdék, ahol néhányféle étel kapható nagyjából 500-700 forintért. Az ételek tésztás leves, vagy zöldséges tésztás egytálételek. Méretes adag, laktató, finom, a hátránya, hogy egészségesnek nem mondanám, és kevés benne a hús, ha valaki erre érzékeny. A nagyobb étkezdékben egy étel ára 1200–1500 forint körül van, és ez már a húsevők igényeit is kielégíti. Megvan a három törzshelyünk. Az egyikben 700 forint a köményes csirkés, rizses, zöldséges egytálétel. Többnyire nem tudjuk megenni a kihozott adagot, és a rizs végét fájó szívvel otthagyjuk. (Próbáltuk mondani, hogy fél adag rizs elég, de nem ment át az üzenet.) A másik bevált helyen össze lehet válogatni, mit kérünk (hús, zöldségek nyolc-tíz fajtája van kirakva és hozzá rizst adnak). Ez általában fejenként 800–1000 forintba kerül. A személyes kedvenc: az egyetem új kampuszán a thai pad krapao (darált hús, thai bazsalikom, zöldség, tükörtojás és rizs) 750 forint. Minden szerdán ott ebédelek, mert nemcsak költséghatékony, hanem isteni finom is.

Az ilyen egyszerű helyeken túl a pálcikás és hot-potos helyek egy árnyalatnyival drágábbak, de más élményt jelentenek. Ez nemcsak ebéd/vacsora, hanem közösségi program: betesznek az asztal közepére mindent, és egy adag nem egy emberre van tervezve. Ez lehet pálcikákon mindenféle sült dolog, sült zöldség, belsőségek, csirke, marha, shrimp… bármi. A kedvencünk valami zöld, fűszeres panírban kisütött gomba. Az égnek nem jöttünk rá, hogyan csinálják, de ezt sosem hagyjuk ki. A hot-pot változat ettől annyiban különbözik, hogy a mobil főzőegységet is kiteszik az asztalra, és az ember maga készíti el az ételét. Ez lehet leves, bármilyen sült/párolt dolog, sőt az új felfedezésünk, hogy az egyik helyen egy hatalmas tepsit hoznak ki két félméretes hallal és zöldségekkel. Ez utóbbi már költségesebb étel, nagyjából 5000 forint, de mivel minimum három ember jól lakik belőle, még mindig nem érződik igazán drágának.

Ha az ember nem kínai ízekre vágyik, azt is könnyedén találni. A kampusz utcájában néha megjelenik egy pizzasütő kocsi (szürreális, erről a Facebookon itt írtunk részletesebben), ahol 1200–1800 forint egy huszonhat centis pizza, házilag gyúrt tésztával, Olaszországból rendelt mozzarellával. Mondanom sem kell, mindig sor van. Találtunk dürümözőt is, ahol tikka massalát és más indiai ételt is árulnak, és meg lehet ebédelni fejenként 2000–2500 forintért. Ezekre a helyekre egyébként a helyiek, főleg a diákjaim, már azt mondják, hogy rettentően drága. Aztán persze tényleg vannak rettentően drága helyek. Nem arra gondolunk, ahol a turistát lehúzzák, hanem a luxus-gourmet helyekre, bár ezeket eddig csak kívülről láttuk…

A B-változat az, hogy az ember otthon főz magának. Mi reggelizni együtt, otthon szoktunk, ez az egyetlen étkezés, ahol valamennyire ragaszkodunk az európai szokásokhoz, és pékárut, tojást, felvágottat/sajtot és zöldséget eszünk. Ezekhez pedig vásárolni kell.

A Vanguard az egyik legelterjedtebb szupermarket-lánc Hszianban. Ha az ember már látott Interspart vagy Tescót, akkor nem éri meglepetés. A mindennapi bevásárlások nagy részét itt szoktunk megejteni. A leggyakrabban vett dolgok között van a növényi tej, (három és fél liter dió-mogyoró tejet vettünk 1500 forintért), a kétliteres Pepsi (315 forint körül van), a kedvenc kínai belga jellegű sörünk (500 forint egy háromszor félliteres csomag).

A pékáru, péksüti árainak összehasonlítása nehezebb, mert semmi otthonról ismert dolog nincs – és minden édes. Szeletelt kenyeret szoktunk venni vagy hamburgerzsemléket. Ezek kicsivel vannak az otthoni ár alatt. A baguette luxus, mert csak ritkán van, és rajtunk kívül szerintem nem sokan vesznek meg 450 forintért egy pékterméket. A tojás itt alapvető élelmiszer, és ennek megfelelően döbbenetesen olcsó, 800 forintért vesszük a harmincas dobozt. Felvágott a hagyományos értelemben nem létezik. Virsliféle van, mivel abból a kínaiak rengeteget esznek, és egy csomag pár száz forintba kerül. Illetve léteznek vákuumcsomagolt sonkafélék, amikkel csak most kezdünk ismerkedni. Ezek között van sertés és marha, átlag olyan 1500 forintért árulnak egy csomagot, két-három étkezésre elég kettőnknek és az eddig kóstoltak között kifejezetten finomat is találtunk.

Zöldséget és húst a piacon vásárolunk, mert ezt szoktuk meg otthon, és mert piacozni jó. Egy teli hátizsákos piaci kör, amiben van egy kiló koktélparadicsom, újhagyma, 1-2 padlizsán, paprika, saláta, pár fej lilahagyma, meg mindig valami újdonság (lótuszgumó, bambuszhajtás...) – ez átlagosan 1500 forint. (A kép egy ilyen bevásárláskor készült.) A néni már ismer minket, messziről integet. Pluszba mindig dob a szatyorba koriandert és csilipaprikákat, a legutóbb már gombát is; a kaporról nagy nehezen sikerült kézzel-lábbal lebeszélni. A piacon a húst is lehet kapni. Eddig csirkét és karajt vettünk, egy teljes nagy csontozott csirkemellért 650 forintot fizettünk.

A luxus dolgokért, mint sajt, európai bor speciálisabb boltokba kell elzarándokolni. Egy üveg nem-kínai bor 3000 forintnál kezdődik, és felfelé a határ a csillagos ég. A sajtok a 8000 forint/kg árkategóriában mozognak, igaz, ez nem gyorsérlelt trappista, hanem vörös cheddar, francia camembert, svájci meg holland importáru. Szóval drága, de minőségi. Ezek otthon is hasonló áron vannak, csak itt nincs olcsóbb alternatíva. Kína a sajtokban a mennyiség helyett minőségre nevel...

Összesen ételre-italra nagyjából 70–80 jüan körül költünk naponta fejenként, ami 3500-4000 forint körül van. Ebben benne van a bolti vásárlás, az alkohol (néha egy-egy üveg whisky is, ami olcsóbb, mint a bor), a megkívánt édességek, és hogy simán megveszünk bármilyen ételt az utcán, ami megtetszik. A költés persze erősen függ attól, ki hogyan eszik és hol vásárol, de nagyságrendileg ennyiből már kényelmesen ki lehet jönni itt. Ehhez mondjuk hozzá kell tenni azt is, hogy nem a turistarészen élünk-eszünk-vásárolunk, ott egy kettes szorzóval kell számolni. 

Hogy az egyéb dolgok, mint a közlekedés, mennyibe kerülnek, arról a következő cikkben olvashattok.

További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.  

A 21. századi Hszianról az első benyomásunk (aztán a második és a harmadik is) az volt, hogy minden idegensége ellenére is egy rendezett, szabályos, átlátható nagyváros. Ez meghökkentett egy több mint tizenhárommillió (agglomerációval tizenhétmillió) lakosú, hihetetlenül gyorsan fejlődő metropolisz esetében.

Az utóbbi másfél hónapban sokat sétáltunk-buszoztunk a város utcáin, és már van a fejükben egy nagyjábóli térkép (még sok fehér folttal), ami aztán részleteiben is alátámasztotta az első benyomásokat. Ritkán tévedünk el, hála a széles sugárutaknak, a párhuzamos utcáknak, és az alapvetően tömbökön, tömbök rendszerén alapuló városképnek. Aztán a történeti és archeológiai múzeumokban rádöbbentünk, hogy Hiszan mai arca nem a modern, gondos urbanisztikai tervezés eredménye, hanem a történelem lenyomata.

Ennek megértéséhez vissza kell repülnünk a hetedik–nyolcadik századba. A Tang-dinasztia idején Hszianban, az akkori nevén Csang’anban több mint egymillió ember élt, így ez volt a világ legnépesebb és legnyüzsgőbb települése. A város területe 84 négyzetkilométer volt (az arányok kedvéért ez nagyobb, mint Manhattan, kicsit kisebb, mint Párizs), és a 742-es népszámláláskor a város teljes metropolisz övezetében (Jingzhao Fu) 362.921 családot, abban pedig 1.960.188 főt jegyeztek fel.

A város mérete nem véletlen: mivel a Selyemút keleti kiindulópontja volt, Csang’an a világ egyik első igazi olvasztótégelyévé vált. A régészeti leletek szerint a lakosság több mint tízezer tagja volt külföldi, a számok érdekes módon nagyjából pontosan tudhatók, mert létezett útlevélféle (guosuo). A külföldiek nemcsak egzotikus kiegészítők voltak, hanem a mindennapok szerves részei. A szogd kereskedők szervezték a karavánokat és nem mellékesen elterjesztették a szőlőbort Kínában. Az örmény ékszerészek a nemesfémek mesterei voltak, a tokhár táncosok szórakoztatták a palotákban élőket, a szír papok pedig templomokat építettek. A város hatalmas nyugati piacát kizárólag külföldi áruk és kereskedők számára tartották fenn. A rengeteg áru, sokféle nép, kulturális keveredés tette a Chang’ant a fénykorában, a 8. században igazi világvárossá.

Na de vissza az eredeti kérdéshez, hogyan látszik ez most meg a városképen?

A hajdani Chang’an sakktábla-szerűen épült fel. A város falai belül négyzet alakúak voltak, egy oldaluk körülbelül 9,2 kilométer hosszú volt. Ezt száztíz fang-ra, azaz zárt lakónegyedre osztották, amelyek a 150 méter széles Zhuque sugárút két oldalán szimmetrikusan helyezkedtek el. Ez a szimmetria a kínai világrend kifejeződése volt, ahol a császár a világ középpontjában állt. Ez a városszerkezet nem tűnt el az évszázadok és a modernizálás során. A mai Hszian térképét nézve az óváros (a Ming-kori városfalak által határolt terület) ma is e szerint a tömbökbe rendezett logika szerint épül fel. Az egyik legizgalmasabb bizonyíték erre a „Hui-Fang” negyed (muszlim negyed), amely pontosan követi a Tang-kori lakónegyedek eredeti határait, miközben az épületek alkalmazkodtak a mai modern igényekhez. Elképesztő látni a múlt és a jelen ilyen összefonódását.

A városfalakon kívüli városrészek, bár kinőtték a régi falakat, továbbra is követik a történelmi „folyosók” logikáját. A Zhuque sugárút, amely észak-déli irányban átszelte az egész várost, lényegében ma is létezik, és továbbra is a város egyik fő közlekedési artériája. Tudjuk, mert az egyetemi kampuszunk utcája a South Chang’an Road-ról (ennek egy szakaszáról) nyílik.

A világ számos történelmi városa büszkélkedhet fennmaradt középkori házakkal, dísztornyokkal vagy macskaköves sikátorokkal. Hszian más. Itt nem régi házak, várak vagy városnegyedek maradtak fent a múltból, bár természetesen ezekből is akad, hanem ami igazán lenyűgöző: egy egész városrendezési logika. A mai Hszian nem elbontotta a múltat, hanem a Tang-dinasztia várostervezőinek több mint ezer évvel ezelőtt rajzolt sakktáblájára épít ma is.

  További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.   

A kínai életünk velejárója, hogy időben intézkedni kezdünk az április 12-i szavazás ügyében. Kilenc nappal az országgyűlési választás előttig van lehetőség átjelentkezni ideiglenes tartózkodási helyre: az ügyfélkapuval néhány kattintás, és bármilyen várost meg lehet jelölni, ahol van megfelelő magyar külképviselet. Ez hasznos infó annak, aki nem külföldön él, hanem mondjuk nyaral.

Kínában öt helyen volt lehetőség szavazni, Peking mellett négy másik nagyvárosban, köztük Csungkingben (Chongqing). Mi Hszianban élünk mostanság, azaz körülbelül egy hónapja. A két város vonattal nagyjából 1200 kilométerre van egymástól, és az oda-vissza vonatjegy ilyen távolságnál már szemmel látható összeget és kétszer öt és fél óra utazást jelent, ezért aztán hosszú hétvégét terveztünk. Péntek éjjel érkeztünk meg Csungkingba, és a fényárban ragyogó város rögtön lenyűgözött minket. Szombati programunk városnézés volt, illetve este már volt egy találkozónk Csengtu-ból (Chengdu) érkező magyarokkal: séta és vacsora – semmi politika.

A vasárnap reggeli kávét követően rögtön elindultunk a CCOOP toronyházába, amelynek címét a választási értesítőn pontosan megkaptuk. Így sem könnyű azonban elsőre ráakadni a térképen egy adott célállomásra, mert a kínai jelek átiratai errefelé jellemzően angolok, mi magyarok pedig egy kicsit másképp írunk mindent. Ezen a ponton jöttünk rá, milyen jó volt a szállodaválasztásunk, mert 6-8 perc sétára volt a szállásunk a konzulátustól, ami nem távolság egy harmincmillió lakosú városban.

A CCOOP lényegében a Marriott Hotel oldalához épült, de az előtte felállított táblán már jól láthatóan szerepelt, hogy itt található a magyar konzulátus. Az épületben rögtön szembetűnt egy kis megállítótábla, hogy balra, a 36. emeletre kell felmenni a lifttel. A recepciós azonnal ugrott, mert a speciális, emeletgombok nélkül lift hangvezérléssel működött, nem lehet csak úgy szabadon grasszálni az épületben. A szavazás összesen öt percet vett igénybe, megkaptuk a két lapot, mintha otthon lennénk, bementünk a szavazófülkébe (kettő volt), ikszeltünk, leragasztottuk a borítékot, és bedobtuk a lepecsételt ládába.

Az érdekesség nem is ez volt, hanem találkozni más magyarokkal. Tudtuk, hogy nyolcvanhat fő jelentkezett be Csungkingba szavazni, és ha sorban állás nem is volt, az alatt az egy óra alatt, amit ott töltöttünk beszélgetve, folyamatosan jöttek emberek. Amellett, hogy élmény volt magyarul megszólalni (magyar szót lényegében január közepe óta most hallottunk először), inspiráló, néha mondhatni regénybe illő volt meghallgatni az egyéni történeteket. Érkezett egy négyfős család úgy, hogy az egyhetes kínai nyaralásukba tervezték bele a szavazást. Ők két órát vonatoztak ezért két tíz év alatti gyerekkel és a bőröndökkel, és siettek is vissza a vonathoz, mert este már indult a gépük Budapestre, haza. Találkoztuk egy környéken élő egyetemistával, aki elmesélte, hogy miután hazavonatozik, sajátos eredményváróra készül egy barátjával itteni idő szerint hajnali háromtól. Egy másik magyar Pakisztán felől érkezett, kerékpárral teker Iszlámábádból Baliig, de a választások miatt biciklistül vonatra szállt és átugrott egy szakaszt, így érkezett Csungkingbe szavazni. Azon gondolkodott, hogy vissza kellene vonatoznia, mert nem tisztességes négyezer kilométert átugrani, amikor ő ennek a megtételére bicajjal készült (mondjuk, a hegyek még hagyján, de a sivatagon át nem lesz piskóta – Instán Gooogreengo név alatt követhetitek).

A szavazás után a beszélgetés a konzulátus tagjaival is nagyon lelkesítő volt. Kiderült, hogy sok programot szerveznek, gyakoriak az irodalmi események is, ahol magyar írókkal és a kínai fordítókkal lehet találkozni. A konzulátuson azt is megtudtuk, hogy van a néhány metrómegállóra lévő Eling parkban egy szobor, ami Petőfi Sándort és Szendrey Júliát ábrázolja (három ilyen van a világon, a másik kettő Erdélyben). Állítottak mellé egy szerelmesek padját is, amelyre lakatot lehet elhelyezni. A mellszobor megtalálása a hatalmas és egyébként meseszép parkban majd egy órába telt, mert nincs igazán kitáblázva és a megkérdezett helyiek sem tudtak segíteni. Ha valaki hozzánk hasonlóan szeretne próbálkozni, akkor a Kőkötél híd (Stone Rope Bridge) fölött kell még jobbra menni a kilátó felé, és az árusok sora után már megpillantja az ember. Kína közepén a fotózkodás a padon és a szoborral méltó lezárása volt a csungkingi szavazós hétvégének.

  További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.   

Pontosan egy hónapja szállt le a repülőnk Hiszanban. Akkor fogalmunk sem volt, merre vagyunk, hová menjünk vásárolni, hol együnk és mit, vagy hogyan mondjuk azt, hogy "elvitelre kérjük". Ahogy a nagymamám mondta hajdanán: elveszettek voltunk, mint szürke szamár a ködben. Aztán észrevétlenül minden megváltozott.

Már van törzshelyünk, ami azt illeti, három is. Az egyikben „komfortétel” kerül elénk: rizs, köményes (nem mag!) rántott csirkemellel, tojással és párolt zöldségekkel. A másik a környéken a legjobb biang biang tésztát készíti. A harmadik valójában nem is étterem, csak egy kis kocsi, ahol anya és lánya pacalos leveseket és roujamót (az ételekért lásd egy korábbi posztunkat: ) árul. Ha elmegyünk előtte, már integet nekünk és tudja, mit szeretünk.

Hasonló a helyzet a boltokkal. Kínában szélsőséges mennyiségű kisebb-nagyobb bolt van, nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy tíz méterenként van egy kis üzlet. Emellett százhatvan többszintes óriáspláza van a városban (meg még a kisebbek). Van köztük olyan, amiben öt emeletnyi beltéri vízesés fogadja a vásárlókat (Saga). Egy másik bevásárlóközpontnak a teljes mennyezete egyetlen hatalmas ledfal, amin elképesztő űrhajó-dokkolós jelenetet néztünk végig (Joy City). A MixC egy modern építészeti csoda az „élet fájá”-val, ami egy mesterséges fa – igazi fákkal az ágain. Ezekben egyébként megtalálni a legtöbb nemzetközi márkát: van ZARA, Bershka, Dior, Adidas, és a végtelenségig lehetne sorolni.

Az ember hamar rájön, hogy az egyetemi kampusz körüli utcákban, a kis boltokban a hétköznapi dolgokat nevetségesen olcsón be lehet szerezni. Ezek bőven elégnek bizonyulnak a lakás felszerelésére vagy az alapvető élelmiszerek megvásárlására a reggelihez vagy az esti filmnézéshez.  Ha az ember európai ízeket szeretne, mondjuk sajtot, pestót, felvágottakat (találtunk magyar szalámit is), akkor irány a MixC vagy az egyéb nagy plázák élelmiszerboltjai. Voltaképpen mindent meg lehet kapni, amire vágyik az ember, egyedül az ár a kérdéses (na jó, tejfölt és tormát még nem találtunk).

Miközben egy csomó minden kényelmes és megszokott lett, van néhány dolog, amivel még nem tudtunk megbarátkozni.

Ilyen a guggolós vécé, amelynél a legalapvetőbb szabály: SOHA ne indulj el otthonról zsebkendő nélkül. A csap mellett ugyanis hiába keresed a papírt, sosincs, de még szappan is ritka, nesze neked higiénia. Egy hónap után a gyakran felkeresett helyeken tudjuk, hol találunk rendes angol vécét. Az egyetemen is van kettő (!), illetve a modern plázák ilyen szempontból bombabiztos (és nem egyszer luxusnak tűnő) helyek. A trükk egyébként az, hogy a mozgássérült mosdót kell keresni, azt kell megkérdezni, mert az általában európai vécével van felszerelve, bár papír ott sem szokott lenni. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amit sosem fogunk megszokni Hszianban, hogy a mosdókeresés mindig egy ilyen extra kaland.

Aztán ott van a kiabálós kultúra (shouting culture). A boltok előtti hangszórók, a robogóra szerelt megafonok, az utcai árusok kihangosított felvételei általában ugyanazt a mondatot ismételgetik a végtelenségig. „Friss gyümölcs!” „Zokni, három pár tíz jüan!” Értem én, hogy olyan sokan árulnak hasonló dolgokat, hogy ha egy árus nem hívja fel hangosan a figyelmet magára, akkor észre sem veszik. Nem várják, hogy odamenjek vagy figyeljek. Csak annyi a céljuk, hogy ha pont zoknit akarunk venni, akkor észrevegyük őket.

Az állandó „dumálás” érzést fokozza, hogy a WeChat Pay vagy az Alipay alkalmazások is hangos visszajelzést adnak fizetéskor. Amikor a boltos leolvassa a QR-kódodat (vagy te az övét), a kasszánál lévő kis hangszóró hangosan bejelenti, hogy „a vevő fizetett 2 jüant”. Hasznos, mert nem kell a képernyőt nézni, a boltos és te is tudjátok, hogy sikerült a fizetés. Persze nem hittük volna, hogy Budapestre csendes városként fogunk gondolni...

A harmadik egyelőre megszokhatatlan apróság a melegvíz-mánia. Az utcai árusnál, az étteremben, mindenhol meleg vizet hoznak inni. Az egyetemen az  egyik vízautomata (mert van sok, a csapvíz nem iható) kizárólag meleg vizet ad. Egy ideig próbálkoztunk, hátha csak nem értem a feliratokat, és valahogy át lehet kapcsolni hidegre. Aztán azt gondoltuk, azért van, mert az automatákból sokféle „dobozos levest” lehet venni, és ahhoz kell a meleg víz. Végül kiderült, hogy a meleg víz nem csupán bolondéria, hanem mélyen gyökerező kínai szokás. Ennek egyik oka higiéniai: hajdanán forralással tisztították a vizet. A másik ok, hogy a hagyományos kínai orvoslás szerint a test a yin és yang egyensúlyára törekszik. Eszerint a víz természete alapvetően yin (hideg, passzív), míg a melegítés yang (meleg, aktív) energiát ad hozzá. A kínai ismerősök szerint a hideg víz „sokkolja” a gyomrot, és „kioltja az emésztő tüzet”. Mi ezt nem érezzük, de tény, hogy termoszok vannak mindenkinél, jobb esetben teával, aminek itt szintén nagy hagyománya van. Hideg vizet meg iszunk itthon.

Beilleszkedni jó, sőt, mondhatjuk, hogy egész gyorsan megy nekünk. De valahol talán az a legjobb része a külföldi életnek, hogy nem leszünk teljesen „helyiek”. Jövünk-megyünk, és mindig szembejön valami újszerű, furcsa vagy fárasztó. Mert ez azt jelenti, hogy aktívan rácsodálkozunk a környezetünkre, minden nap van valami új élmény, ami felpezsdít.

  További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.  

Amikor felmerült, hogy Kínába költözünk egy időre, az első kérdés a miért volt. A válasz egyszerű: kaptam egy állást a Xi’an International Studies University (XISU) nevű helyi egyetemen. Az intézmény kifejezetten a nyelvi-kulturális tanulmányokra összpontosít. Minden elképzelhető nyelvnek van tanszéke. Lehet kazahul, csehül vagy beloruszul tanulni, hogy az olyan nagy nyelvekről ne is beszéljünk, mint az angol, az orosz vagy a spanyol. Így már logikus, hogy az egyetemnek van egy magyar tanszéke is, igaz, aprócska, összesen öt tanárral. A kollégák mind kínaiak, akik Budapesten tanultak magyart, és én érkeztem hosszú idő óta először anyanyelvi tanárként.

 Az egyetem egyébként kifejezetten fel van készülve a külföldi oktatókra, mert közel hetven van belőlünk. Akad, aki Jordániából jött, más Dél-Afrikai Köztársaságból, Lengyelországból, az USA-ból, és most csak azokat mondom, akikkel már személyesen beszélgettem. A fizetés részét képezi a szállás. A külföldi tanárok az egyetem régebbi (erre még visszatérek), Yanta kampuszán laknak egy Expert’s Building nevű épületben. Ez némi közösségi életet jelent, mindenki segít az apróságokban, és tanárok néha eljárnak együtt vacsorázni. Segíti a beilleszkedést, hogy az ember kevésbé érezze magát magányosnak és elveszettnek, amikor a család és a barátok több ezer kilométerre vannak.

Maga a szállás különös, mert az épület olyan, mint egy hotel. Nagyon elegáns lobby, recepciós pult, díszes folyosók. A szállások különböző méretű apartmanok, amelyek részét egy nappali, hálószoba, kis konyha, nagy fürdő teszik ki. Elsőre nehéz megszokni, hogy az ember mágneskártyás hotelben él hosszú távon, de van kolléga, aki bő húsz éve itt van. Ő már teljesen testre szabta az apartmanját. 

Az egyetemnek magának két telephelye van, a régi Hszian óvárosától öt kilométerre, eléggé frekventált helyen, ahol minden elérhető legrosszabb esetben busszal negyedórán belül. Itt van az Expert’s Building, néhány adminisztratív épület, sportpályák, de órákat már kevéssé tartanak itt. Az új kampusz délre van, kifelé a várostól bő tíz kilométerre. Monumentális komplexum, görög oszlopos timpanonos bejárattal, csodálatos könyvtárral, vagy húsz épülettel, uszodával, focipályával, tenisz- és tollaspályákkal, köztük óriási parkkal. Az éhes diákokat háromszintes kantin várja és egy külön ételpiacrész. Nem számoltam össze, de szerintem az ételt áruló üzletek száma meghaladja az ötvenet. Ehhez jön több tucat kisebb-nagyobb bolt, fodrász és műkörmös, szintén a kampusz területén belül. Szóval a szó legszorosabb értelmében egy külön kis város, ahol hullámzanak az egyetemisták. Ezt annyira szó szerint kell érteni, hogy amikor kicsengetnek (központi csengő van, mint Magyarországon, csak kétszer ötven percesek a tanórák), szabályos dugó van az épületek közötti utakon. Úgy kell átfurakodni a lelkesen fecsegő kínai diákok között. 

Az egész kampusz új és ebből eredően modern. A tantermekben mindenhol okostábla, a diákokról nem kell jelenléti ívet vezetni, mert van egy digitális panel az ajtóknál, ott be kell csekkolniuk, a tanári szobánkba a bejutás ujjlenyomatolvasóval történik. Bár Hszian általános modernsége mellett ez cseppet sem meglepő.

Amikor bárkinek elmeséltem, hogy magyart fogok tanítani Hszianban, mindenkinek az volt az első kérdése, ki akar magyart tanulni Kínában, és mégis miért? Természetesen ez volt az egyik első dolog, amit én is megkérdeztem a tizenhárom diákomtól. A válaszok kifejezetten megnyugtatók és ismerősek voltak: van olyan, akinek a családja egy része már Magyarországon él, valami üzlete van, és ezért hasznos a nyelv. Másoknak a középiskolai eredményei nem voltak annyira kiemelkedők, és ezért nem vették fel őket más nyelv szakra. Ennek ellenére elismerésre méltó szorgalommal tanulnak, csinálnak mindent. Másodéves az osztályom, heti négy (négyszer kétszer ötven perc) órám van velük, és már sok mindent nagyon jól tudnak magyarul. A nyelvtant alaposan megtanulták, egy magyar általános iskolást megszégyenítő módon tudják a különbséget az általános és a határozott ragozás között, vagy ismerik az igeidőket. A nehézséget inkább a beszéd jelenti, ahogy az a nyelvtanulásban oly sokszor elő szokott fordulni. Az pedig szintén ismerős, hogy a szorgalmuk mellett a diákok ugyanúgy húsz éves fiatalok, mint otthon: érdeklik őket a koreai sztárok, a látványos filmek, a szünetben a telefonjukat nyomkodják, örökké éhesek és aludnának.

Az órára készülés jelentős munka. Kihívást jelent megtalálni a legjobb formátumot, ami leköti őket, beégeti az agyukba az egyébként nem könnyű magyar nyelvi szerkezeteket és beszédre is bátorít. Ez utóbbi a legnehezebb, mert rettegnek a hibázástól, paneleket ismételni tudnak, de elbizonytalanodnak, ha meguktól kell megszólalni.  Annyira sok lehetőség van ebben a módszertani tervezésre, fejlődésre, hogy a fejemben már formálódnak tanulmányok, cikkek a témában. Az egyetem egyébként támogatja a publikálást, a szakmai előrelépést minden létező módon.

Az egyetlen szomorúság a magyartanítás részben, hogy a hangsúly kifejezetten a nyelvtanuláson van, kevéssé van ebben tér a magyar történelemnek, kultúrának, irodalomnak, ami egyébként érdekli őket, így bele lehet csempészni az órákba. A diákok már pontosan tudják, mit lehet csinálni a Balatonnál, mi az a lángos vagy hogyan kell palacsintát készíteni.

 Az egész hsziani életünk így egyrészt egy kulturális kaland egy idegen országban, ahol turistáskodunk és várost nézünk, speciális ételeket kóstolunk, miközben szakmai szempontból izgalmas kihívás magyart, mint idegen nyelvet tanítani egy csoportnyi kínai fiatalnak, akik számára az jelenti a magyar nyelvet és Magyarországot, amit én mondok nekik. 

 További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.  

Amit mi „kínai kajának” hívunk, az Hszian (Xi’an) városában, sőt úgy általában Kínában nem is létezik – legalábbis nem abban a formában, ahogyan Magyarországon ismerjük. A sűrű, édes-savanyú szószok, a ropogós bundázott húsok, a gyorsan elkészülő wokos fogások világa inkább egy globális, átalakult változata az eredeti kínai konyhának. Ez a verzió nem egy konkrét régió hagyományát tükrözi, hanem egy nemzetközi stílust, amely az európai és amerikai ízléshez igazodik. Ha a klasszikus kínai gasztronómiát nézzük, akkor a híres „nyolc nagy konyha” közül Magyarországon leginkább a kantoni jelenik meg, és kisebb mértékben a szecsuáni.

Hszian konyhája nem tartozik a híres „nyolc nagy kínai konyha” közé, hanem egy északnyugati, kevert kínai-muszlim gasztronómiát jelent, ahol különös módon a búza, a bárány és a kömény legalább olyan fontos, mint máshol a rizs és a szójaszósz.

Hszian (és általában Shaanxi) konyhájában a leves főétel, nem előétel, sok tésztával (esetleg kenyérrel), zöldséggel készül, rettentő tartalmas és laktató. Az ízvilágot a fekete rizsecet, a csiliolaj és a fokhagyma határozza meg, amitől egyszerre súlyos, csípős és savanykás. Ennek a legegyszerűbb formája a suan tang mian, amiben a lé, tészta és esetleg némi zöldség (zöldhagyma, pak choi) van. Ennek aztán vannak bővebb beltartalommal rendelkező variációi, többféle zöldséggel, marhahússal, tofuval, gombával, vagy akár pacallal. Szórakoztató volt látni, hogy a helyiek mennyire meglepetten és hálásan nézték, amikor véletlenül pacalosat kérünk, és belapátoltuk. A csilis-ecetetes levesek kaphatóak a mindenhol, a környék széles körben ismert jellegzetessége a yangrou paomo. Ez egy bárányhúsleves, amibe a kenyeret az ember magának tépkedi bele. Persze ebbe is lehet tenni a csiliből és az ecetből, mert az minden étteremben kint van az asztalon.

Az első sokk után, amit az ecetes savanyú íz és a csili kombója okoz, elég hamar függőséget okoznak a hsziani levesek, főleg, amikor márciusban kifejezetten kellemetlen esős és hűvös idő van.

A környék gasztronómiájának a leveseken túl fontos jellemzője, hogy bár sok rizses étel van, tésztásból még többet találhatunk. A minden kifőzdében vehető változatban van valami hús, és az általában szójaszószos, enyhén édeskés alapban meg némi zöldség, mindez rizsen vagy tésztán. Ennek az ikonikus helyi változata a biang biang tészta.

Ez a tésztafajta vastag, széles, szinte övszerű csíkokból áll, amelyeket kézzel húznak és csapkodnak ki a szakácsok, innen ered a neve is. A „biang” hangutánzó szó, amely a tészta nyújtásának és az asztalhoz csapásának hangját idézi. Maga az étel rendkívül egyszerű: frissen főtt tészta, a tetején fokhagyma, chili, zöldségek (például pak choi vagy csíra), valami hús, majd az egészre fűszeres forró olajat öntenek, ami kiemeli az ízeket. És persze kerülhet bele ecet és fokhagyma. A különlegessége, hogy az elkészítése egyszerű. Látszólag sok össze nem illő hozzávaló találkozik benne, az általunk kóstolt változatban még mogyoróval is megszórták, az összhatás azonban egységes maradt. Az ízvilág elsőre idegennek hat, de valahogy azonnal működik: nem kell megszokni vagy „megtanulni”, mint más hsziani ételeket.

Ha az ember az utcán akar valami egyszerűt enni akkor (az egész Ázsiában elterjedt pálcikán kisütött  mindenféle furcsaság mellett) jellegzetes helyi étel a roujiamo, amit csak „kínai hamburgerként” emlegetnek. Nem igazán értettük az elnevezés logikáját, mert szerintünk jóval inkább a pitás gyroszra hasonlít. Kívül ropogós, belül puha: a lapos búzakenyérbe aprított, hosszan párolt, fűszeres húst töltenek. Nincs szósz vagy extra feltét, inkább a hús enyhén szaftos állaga és a köményes, fűszeres íze a meghatározó. Igaz, mi rászoktunk arra, hogy elvitelre kérjük, és otthon önkényesen kiegészítjük meg két-háromféle zöldséggel, mert anélkül elég nehéz vacsora.

A hsziani ízkombinációk, az ecet, a chili, a fokhagyma elsőre sokkolóan idegennek tűnnek az ízlelőbimbóknak és a gyomornak egyaránt. Csakhogy elég néhány hét és az ember azon kapja magát, hogy este fáradtan egy ecetes levesre vagy egy roujiamóra vágyik – az idegenség helyett ezek egyszer csak komfortételek lettek.

További képekért, történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon.