A skandináv államok sosem vonzottak – sem a gasztronómia, sem az éghajlat nem csábított eddig, hogy észak felé vegyük az irányt. Azonban (köszönhetően a Goethe Institute-nak és a Culture Moves Europe programnak) lehetőséget kaptunk, hogy két hetet Finnországban töltsünk, és a Pontis-projekt keretein belül kapcsolatot építünk helyi írókkal, ügynökségekkel és kiadókkal.

A finnországi fantasztikus irodalom helyzete megér még majd egy külön blogbejegyzést, de először jöjjön Tampere városának bemutatása. A kétszáznegyvenezer lakost számláló település Finnország harmadik legnépesebb városa, vonattal jó órányira, busszal két és fél órányira van Helsinkitől északnyugatra. Az úti beszámolók úgy jellemzik, hogy nyugalom és pezsgés egy helyen, amit előzetesen nem tudtunk hová tenni. A helsinki városnézés után be kell vallanunk, hogy különösebben nagy elvárások nélkül érkeztünk meg Tamperébe.

A város negyedóra alatt megváltoztatta a véleményünket. A két legjobb szó, amit mondani lehet rá, az az, hogy rendezett és hangulatos, illetve talán, hogy kompakt, kényelmesen lehet sétálni össze-vissza, gyalog minden bejárható – de egyébként szuper a tömegközlekedés is. Tampere hangulatosságának egyik okát a vizek jelentik: a település két tó partján helyezkedik el (Näsijärvi és a Pyhäjärvi). Ezeket egy folyó-kanális köti össze, amely kettészeli a várost, a vízparton pedig mindenhol sétányok és bicikliutak kanyarognak. A másik fontos hangulati elem, hogy hajdani gyárvárosként Tampere tele van vöröstéglás gyárépületekkel, amelyek azonban már régóta nem üzemelnek, helyette kulturális terek, bárok vagy üzletek kaptak helyet bennük. A két leghíresebb a Vapriikki kulturális központ, amely több múzeumnak és kiállításnak is teret ad, és a Finlayson negyed. Kulturális látnivalóként a városban érdekesség a neoromantikus lutheránus katedrális is, benne talán legbizarrabb templomi szimbolista freskókkal, lásd alább a képen. Számos múzeum szolgálja ki a képzőművészet iránti érdeklődőket, és aki inkább a popkulturális csemegékre utazik, akad a városban kémmúzeum, sőt múmin-múzeum is, mert az ismert mesesorozat szerzője, Tove Jansson Tamperében élt.

A rendezettsége és hangulata mellett Tampere legvonzóbb aspektusa a gyönyörű természeti környezet. A város maga is tele van parkokkal, és bármelyik irányban kifelé indulva több kilométernyi kirándulóterület várja a természetkedvelőket – amely egy napos hétvégén a város teljes lakosságát jelenti és sok-sok kutyát. Az erdőket jórészt fenyő és nyírfa alkotja, és jól kiépített sétálóutak futnak minden irányba, az ember könnyen azon kapja magát, hogy csak egy könnyed sétára indult, de órák óta bóklászik és beszívja az erdők illatát és nyugalmát.

Hatalmas szerencsénk van, mert a látogatásunkkor beköszöntött Tamperébe a tavasz, ami itt azt jelenti, hogy 5-6 fok van, de hétágra süt a nap. Az érkezésünk másnapja volt az „edzőcipő nap”, azaz az első nap, amikor olyan jó idő volt, hogy a helyiek lecserélték a csizmát, bakancsot tavasziasabb lábbelire. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két tó nincs befagyva. Még harminc centis jég borítja őket, csak a vízbefolyások jelentik a kivételt, illetve azok a helyek, ahol a szaunából kijövő, felhevült testű finnek fürdenek, mert Tampere a szauna fővárosa is, ahol Finnország legrégebbi még működő nyilvános szaunája van. Elképesztő élmény a forró gőzből kilépve nem csak nézegetni a befagyott tavat, hanem bele is merülni az egy-két fokos vízbe.

A jég borította tavak korcsolyázásra is csábítanak.  Szabályos pálya vezet körbe a tavon a part vonalától pár száz méterre; mint amilyet kocogóknak látni a futballpályáknál. A helyiek a korcsolyázás egy speciális formáját űzik, amely a „nordic ice skate” névre hallgat. A síelésre, vagyis leginkább a sífutásra hasonlít annyiban, hogy spéci cipőre pattintják fel a megszokottnál hosszabb korcsolya-éleket és botot használnak, így gyorsan, nagy távolságot tesznek meg.  A Téli berek hatásaként óvatosabban mentünk rá a befagyott vízre, de elképesztő élmény átlósan keresztülvágni egy kis tavon, és nézni közben a korcsolyázókat.

Bóklászás közben millió lehetőség van leülni, megpihenni. Tamperében mindenhol padok vannak, néha hintaágy vagy nyugágy formában is, mindegyik tiszta és jól karbantartott, még a hűvös időben is arra csábít a napsütésben, hogy az ember letelepedjen egy kis időre, és élvezze a nyugalmat.

És ez még semmi. Ha az ember hisz a helyieknek, a nyár az igazán mesés Tampere környékén, mert nincs forróság, de rengeteget süt a nap, és szinte minden tóban lehet fürdeni. Ritka az, hogy egy utazás után egy hely nem lekerül a bakancslistáról, hanem felkerül rá. 

További történetekért és képekért kövess a Facebookon és az Instagramon. 

Folytatjuk a sorozatunkat azokról az izgalmas részletekről, amelyeket a kutatómunka során találtunk, de nem fértek bele a regényekbe, vagy nem olyan részletesen, mint szerettük volna. 

A Borneó gyöngyei című regényünk tervezésekor kicsit távolabb léptünk vissza a történelemben, mint az Andalúz örökségben, ahol 1956-57 európai és észak-afrikai eseményei jelentették a hátteret. Borneó modern kori históriájának ugyanis a legizgalmasabb időszaka az 1850-es évekre esett. Megnehezítettük a helyzetünket ezzel a választással, mert a világ távoli részének ennyire ismeretlen és számunkra eltérő kultúrájáról sokkal nehezebb írni, ugyanakkor az is kihívást jelentett, hogyan kötünk be egy 170 évvel ezelőtt történt világot-eseménysort a jelenkori főszereplőink életébe. 

De nem is ezekről szeretnénk most beszélni, hanem egy meglepő felfedezésről, amely a kutatásaink közben került elénk. A korabeli délkelet-ázsiai történelem javarészt ismeretlen volt számunkra is, tudásunkat talán csak a Sandokan című sorozat tágította ki valamikor régen e kérdéskörben. Talán néhányan emlékeznek még a mágikus tekintetű Kabir Bedi-re, aki kalózként a malájok szabadságáért harcolt a gonosz fehér rádzsa, James Brooke ellen, miközben Mariann nevű szerelmét is megpróbálta kimenekíteni az aljas brit karmaiból. Nos, Sandokan egy olasz író, az 1862-ben született Emilio Salgari fantáziájának szüleménye. A Sandokan történetekből semmi nem igaz. Semmi. 

Először is, a malájok kalózoknak eszük ágában sem volt a szabadságukért harcolni, többet ért számukra a fegyver és az ópium. Másrészt az adott területen a nőket leginkább rabszolgaként adták-vették, mivel a betelepülő kínaiak csaknem száz százaléka férfi volt. Harmadrészt James Brooke (a Sandokanban megidézett történelmi alakok közül az egyetlen, aki valóban élt) korántsem volt gonosz, sőt, miután rádzsa lett Borneón, a keze alá került területeket jó gazdaként felvirágoztatta, befogadta a menekülőket, iskolákat építtetett, fellendítette a kereskedelmet, leverte a kalózokat és rákényszerítette a dajak fejvadász törzseket, hogy többé ne vagdossák le egymás fejét – amely akkortájt a család megbecsültségének alapja volt (és nem számított, férfi, női vagy éppen gyermekfejet visznek-e haza a harcosok). Az uralma alá tartozó területen mindegy volt, milyen istenben hiszel, anglikán és katolikus közösség, buddhista templom, hindu templom egyaránt megtalálható volt ott, és persze az őslakos törzsek is szabadon gyakorolhatták természeti vallásukat. Egyszóval Brooke békét, kiszámíthatóságot, prosperitást hozott Borneó északi részére. Támogatta a természettudományos kutatásokat, az új fajok felfedezését, rendszeresen látott vendégül tudósokat. Sőt, ami akkortájt ritkaság volt: iskolát alapított nőknek.

Különös személyiség volt, és nem kell talán véka alá rejtenünk, hogy visszatekintve az idők távolába, szimpatikusnak tűnik számunkra. Világéletében a Távol-Keletre vágyott, így amikor apja elhunyt, az örökségéből egy hajót vett, és azzal elhagyva Angliát elhajózott a világ végére. Ott a Brunei szultán kérésére segített visszaszorítani a kalózkodást, amely akkortájt komolyan fenyegette a kereskedelmi hajókat. Voltak ugyan a Brit Kelet-Indiai Társaságnak és koronának is hajói a térségben, de ők nem nagyon segítettek sem a Brunei szultánon, sem másokon. Sarawak tartományt, egy apró kis területet Borneó észak-nyugati részén köszönetképpen kapta meg a szultántól.

Iszonyatosan nagy teher nehezedett rá ezzel. A területen nem szűnt meg a kalózkodás, a malájok a tengeren, a tengeri dajakok a folyókon fosztogattak. A dajak törzsek egymást is irtották. A dzsungellel beborított területen állandóak voltak a betegségek, főleg áradáskor. Nem voltak tisztességes épületek, infrastruktúra, intézményrendszer. Apróságok milliói nehezítették az életet: a féltenyérnyi csótányok, mérgeskígyók, és olyan hangyák, amelyek mindent, tényleg mindent felfaltak, egyedül a vasfával nem bírtak. Lázadtak a tengeri dajakok, a befogadott kínai bányászok, nem egyszer kis híján sikerült is megölniük Brooke-ot. A rádzsa többször is felajánlotta a földet Viktória királynőnek, de a korona egyszer sem fogadta el, attól tartva, hogy a területen lévő holland gyarmatok ezt a lépést háborús cselekedetnek tekintik. Ugyanakkor viszont a fehér rádzsát – ma így mondanánk – tucatnyian fúrták odahaza Angliában. Egy hazaútján kvázi bíróság előtt kellett védekeznie a rágalmakkal szemben.

További érdekesség, hogy Brooke-nak nem volt gyermeke. Feltehetően a férfiakhoz vonzódott (egyes történészek szerint ezért is kaphatott meg egy tartományt a Brunei szultántól, mert hogy közelebbi kapcsolatba került annak fiával), nem volt gyermeke. Az unokaöccsét tette meg örökösének, akiben aztán csalódnia kellett, de unokaöccsből szerencsére volt másik. Így utódainak, a fehér rádzsáknak a birodalma a második világháborúig tartott, amikor is a japánok elfoglalták Borneót (ekkor feloldották a dajakok fejvadászati tilalmát). 

A Borneó gyöngyei a Sandokán sorozathoz képest valós, történelmileg hű képet fest James Brookról, de rengeteg izgalmas részlet van Sarawak fehér rádzsájának életében, ami kimaradt. A tízéves tervek között ezért aztán szerepel egy regény, amely őt állítaná a középpontba. 

A február végi krimifesztivál egy beszélgetésén merült fel témaként, hogy az írók (zsánertől függetlenül) sokszor hatalmas kutatómunkát végeznek, és ennek során rettentő sok izgalmas, meghökkentő vagy vicces történetet, részletet találnak. Csakhogy ezeket nem lehet mind beleírni a regénybe. Ez hatványozottan igaz, ha az utazások inspirálta könyvekről van szó: esélytelen minden szépséget megörökíteni. A legtöbb írónak külön mappái vannak a kihagyott részekkel, epizódokkal, amiket nincs szíve kitörölni, de a gyakorlat azt mutatja, ezeket végül sosem használja fel. A következő posztsorozatban ez ellen teszünk. Megosztjuk az Andalúz örökség és a Borneó gyöngyei regényekhez végzett kutatómunka azon részleteit, érdekességeket, amik végül a regénybe nem kerültek bele.

 Az egyik legemlékezetesebb ezek közül a sarawaki Tündér-barlang. Napokig töprengtem, hogyan csempésszem bele a történetbe, de Roni család utáni nyomozásába sehogyan sem illett bele, hogy a főhős csak úgy elmegy kirándulni egyet vidékre. Ráadásul tapasztalatból tudtuk, hogy a barlanghoz való eljutás nem könnyű, autó nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Pedig mindössze negyven kilométerre található a tartomány fővárosától, Kuchingtól.

A Tündér-barlang egy mészkőképződmény, amely több millió éve a víz áramlása miatt az oldódó mészkőből alakult ki, amikor a területet még tenger borította. Különlegessége, hogy bár már nincsenek vízfolyások, a cseppkövek még mindig formálódnak. Mesés cseppkőbarlangokból Magyarországon is akad, és sok helyen jártunk már, ezért megvoltak az előfelvetéseink, hogy mire fogunk számítani. Már akkor kezdtük gyanítani, hogy ez kicsit más lesz, amikor a pénztárnál szóltak, hogy szandálban nem lehet bemenni, mert fennáll a veszély, hogy mérges pókra vagy skorpióra lépünk. 

Felmászva a hosszú lépcsőkön – mintha egy külső lépcsőház lenne a több száz méter magas mészkősziklafalhoz tapasztva – lélegzetelállító látvány tárult elénk. A barlangban ugyanis nem lámpákkal megvilágított sztalagmitok és szalagtitok fogadtak. A kisebb nagyobb hasadékokon beszűrődő természetes fény elegendő ahhoz, hogy algák nőjenek a falakon, és hogy a sziklák nagy részét moha- és páfránycsomók, valamint úgynevezett szövetes növények borítsák be, amelyek a barlangban kialakuló vékony talajban gyökereznek. Ezek a trópusi növények hihetetlen módon alkalmazkodtak a barlangi környezethez a túlélés érdekében.

A hivatalos bejárási ideje az ösvényeknek a Tündér-barlangban nem több húsz percnél, de mi legalább egy órát töltöttünk bent, annyira lenyűgözött a látvány. A sziklák feketesége, a vadzöld növények és a sajátos fényviszonyok miatt a hely mintha kívül lenne téren és időn. Ilyesmit eddig csak CGI változatban láttam a filmekben, amikor a főhős átkerül egy titkos, elfeledett ősi világba. Itt könnyedén elképzeltem azt is, hogy barlang nevéből kiindulva, a páfrányok között tündérek élnek

 További fényképekért, történetekért kövess minket a Facebookon vagy az Instagramon. 

A krimi a tévésorozatok és a könyvek szintjén is jó ideje a legnépszerűbb zsánerek közé tartozik A nagy nevek, külföldi sztárszerzők mellett az elmúlt években kialakult a magyar krimi. Ez nem csak hazai hangulatú-ízű regények publikálását és olvasását jelenti, hanem egy közösséget is, amely e köré szerveződik. Amelyben az írók segítik egymást, az olvasók pedig testközelből ismerhetik meg az alkotókat. Ezt a célt szolgálja a krimifesztivál, amelyet harmadik alkalommal szerveztek meg Veszprémben. A program célja egyfelől színes beszélgetéseket folytatni a krimiről, másrészt teret adni a magyar szerzőknek a bemutatkozásra, ugyanis van belőlük bőven. A fesztiválon tizenhárom alkotó szerepelt a meghívottak között – közülük egy, Patkó Ágnes betegség miatt végül nem tudott részt venni a rendezvényen. A sok írónak köszönhetően rengetegféle nézőpont, vélemény, látásmód találkozott, azt is megmutatva, hogy a magyar krimiirodalom maga is pontosan ilyen sokszínű. Mivel a Pálmai-Lantos Éva regényektől sem áll távol a rejtély, vagy a krimi szál, civilben szívesen olvasunk gyilkosságokról és nyomozásokról, ráadásul ismerünk és kedvelünk sokakat a szerző kollégák közül, eszünkbe sem jutott kihagyni a krimifesztivált, és jól döntöttünk. Nem is hittük volna, hogy ennyi szórakoztató, inspiráló beszélgetést fogunk egyetlen nap alatt hallani. 

A fesztiválon a beszélgetések négy nagy téma köré szerveződtek. Elsőként a hely szelleme került terítékre, annak a megvitatása, hogy mikor és miért válhat egy helyszín is a regény szereplőjévé. A beszélgetést Bánhidi Lilla, a Sorsod Borsod című regény írója vezette Cserháti Éva (K.É.Z. sorozat), Hidas Bence (És mindent betemet a hó, A hamis Merkúr), Kollarits Krisztina (Az elveszett lány) részvételével. Elég hamar kiderült, hogy az írók nagy része egyszerűen beleszeret helyekbe, amelyekhez aztán igazodik a cselekmény. Hidas Bence azt emelte ki, hogy ebben a véletleneknek is nagy szerepe van, mert például egy futóversenyen szurkolva találta meg a budai aeroexpress hidroplán-kikötő emléktábláját, amely aztán a A hamis Merkúr című regényben fontos helyszín lett. A helyek fontosságán túl az is nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire szélsőségesen eltérő alkotómódszerekkel dolgoznak krimiírók. A „hagyjuk, hogy vigyék a szereplők” mentalitástól (Hidas Bence) a részletes, már a fejezetenkénti karakterszámot is tartalmazó Excel táblázatig (Cserháti Éva) mindenki sajátos stratégiát fejlesztett ki.

A tér után a második előadás az idővel foglalkozott. Ebben Dr. Kálai Sándor krimikutató kérdezgette Papp Noémit (Az ezüstpénz átka), Cserhalmi Dánielt (ÁVH-regények) és Szlavicsek Juditot (Balatoni krimik, Viharcsapda, Doszpot nyomoz). A beszélgetés egy olyan érdekes felvetéssel kezdődött, hogy a szerzők, akiknek a regényei nem a jelenben játszódnak, milyen korban élnének szívesen. Papp Noémi örömmel visszamenne Mátyás király, II. Ulászló és a reneszánsz korába. Érthető módon, az 1950-es évek ÁVH-aktákon alapuló regényeiről ismert Cserhalmi Dánielnek esze ágában sincs abba a korba ellátogatni. Egy történettel illusztrálta azt is, hogy miért. Egy laktanya szakácsa hibát követett el, amelynek következtében több százan ételmérgezést kaptak. A szakácsot megrovás helyett kivégezték, mert ez nem higiéniai problémának minősült, hanem szabotázsnak a magyar honvédség ellen.

Természetesen elhangzott az a kérdés is, hogy a szerzők miért pont azt a korszakot választották a regények idejének, amelyiket. Cserhalmi Dániel ezt azzal magyarázta, hogy az 1950-es évekkel és az ÁVH-val egyébként csak történészek foglalkoznak, a széles közönség meglepően keveset tud róla, de ezen a krimiregényekkel lehet segíteni. Szlavicsek Judit az utolsó, Doszpot Péterről szóló regénye kapcsán hozta elő, hogy a kilencvenes évek mennyire meghatározó időszak volt, olyan, amikor „összesűrűsödtek” az események. Papp Noémi számára Ulászló kora többek között azért az izgalmas, mert a Jagelló királyról valótlan negatív kép él az átlag magyar emberben.

A kérdésre, hogy a hűség és a kutatómunka mit jelent a három szerző számára, egészen eltérő válaszok születettek. Cserhalmi Dániel saját bevallása szerint összevon vagy időben átrendez eseményeket, de ettől szerinte valószerűbbé, tapinthatóbbá válnak a regények. Papp Noémi regényének helyszíne Bártfa, számára az ottani levéltár és a megmaradt történelmi emlékek (mint a templomban a hóhérnak a többi hívőtől külön álló padja) nagyszerű inspirációt jelentenek. Ám a regény Mátyás életének utolsó évében játszódik, és ezekből az időkből pont a hétköznapokról, a mindennapi életről keveset tudni, azt ki kell találni. Szlavicsek Judit Doszpot Péterről szóló könyve a hűség szempontjából egészen speciális kihívásokkal küzd, mert egy még élő személy bűnügyeit mutatja be, nem tagadva, hogy erősen keveri a fikcióval. Pont ez volt a regény célja, krimit írni, nem életrajzot.  

Délután a beszélgetés még hangsúlyosabban a krimiírói kutatómunkára irányult. A betegség miatt távolmaradó Patkó Ágnes helyett Kálai Sándor és Cserháti Éva beszélgetett Mészöly Ágnessel (Szabó Ágota-sorozat), Mészáros Dorkával (A pszichológus nyomozó sorozat) és Baráth Katalinnal (Dávid Veron-sorozat, Arkangyal éjjel). Elég hamar kiderült, hogy minden krimiíró komoly kutatómunkát végez, a módszerek azonban egészen eltérőek. Mészöly Ágnest úgy megrémisztette gyerekként egy könyvtáros, hogy ma sem szívesen teszi be a lábát egy könyvtárba se. Ő egyébként is lustának vallja magát, és ha valami információra van szüksége, felhívja valamelyik ismerősét. Ez bevált módszer lehet, mert Mészáros Dorka is úgy fogalmazott, hogy vannak bevett emberei, akiktől segítséget tud kérni, például akad egy „zsebjogásza”. Baráth Kati az írás mellett történelemtanárokat tanít, így nem meglepő, hogy ő jár a legszívesebben könyvtárba, levéltárba, bár többnyire nem a regények miatt. Az viszont gyakori, hogy teljesen más okból csap fel egy szakkönyvet, és mégis valami krimi ötlettel, témával gazdagodik.

A kutatómunka kapcsán felmerült, hogy mennyire kell egy kriminek hitelesen ábrázolnia a valóságot, akár a helyszínt, akár – mondjuk – a nyomozási procedúrát. A helyszínt minden író, ha csak teheti bejárja, körbejárja, ez Mészöly Ágnes esetében a következő regényéhez egy luxushajóutat jelentett. Ez alatt sok inspirációt és információt szerzett, például a legénységből, akitől csak tudta, megkérdezte, hogy hová rejtenének el egy hullát. Pazar ötleteket kapott.  Abban is nagy volt az egyetértés, hogy a megjelenített nyomozati munkának nem kell teljesen valóságosnak lenni, mert a valódi nyomozási procedúra rém unalmas. Nem annak kell megfelelni (és esetleg a több ezerből egy olvasóból egy, aki ezt számonkéri), hanem az átlagember realitásképének, vagyis nem a hiteles, hanem a hihető a cél.

A krimifesztivál utolsó programpontjaként Cserháti Éva kérdezgette N. Nagy Zoltánt (Babits-gyilkosságok trilógia) és Bíró Pétert (Hosszú árnyék), illetve felolvasta hozzá Patkó Ágnes emailben küldött válaszait. A téma a krimi mibenléte volt: az alzsánerek és a filozofikus megközelítés, miszerint a krimi a remény harca a bűn, a rossz, a sötétség ellen, ahol hinni lehet abban, hogy a jó győzedelmeskedik. A beszélgetés egy játékkal zárult, amelyben a krimiíróknak pontozniuk kellett 1 és 5 között, hogy mennyire értenek egyet a krimiírás bizonyos régóta bevett szabályaival. Például, hogy kell-e holttest már az első oldalon, vagy az igazságnak ki kell derülnie a regény végén. A játék izgalmas felméréssé változott a beszélgetés végére, mert a szervezők a résztvevő krimiírók mellett a közönséget is kikérdezték. A statisztikák elárulták: az olvasók sokkal komolyabban veszik a szabályokat, amiket az írók hajlamosabbak lazán kezelni. Az is kiderült, hogy a krimiírók komorabban gondolkoznak, számukra, a jó befejezés, a rend helyreállása sem olyan fontos.

 További híreket, történetekért és fényképekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon. 

Zanzibár mesés tengerpartokat kínál, és tucatjával mindenféle programot, amin akár magyarul is jól beszélő vezetők kísérnek. Ezek jó lehetőséget adnak szervezett módon, idegeskedés vagy bizonytalankodás nélkül eljutni a turisták által legkedveltebb látványosságokhoz. Azonban akadnak olyan látványosságok is a szigeten, amiket ritkábban ajánlanak. Összeszedtünk ötöt azokból a programokból, amelyekhez nem kell vezető, és amelyekkel bele lehet merülni a zanzibári létbe, látni a sziget arcait.

Kilátás a városra

Számos Stone Town-i hotel és étterem rendelkezik rooftop bárral, ahonnan egészen más perspektívából látni rá a város labirintusára, közel-távol a tenger látványával. A népszerű helyeken főleg naplementekor nagy a tömeg, amely közepén már nem ugyanolyan személyes az élmény. Ha valaki azonban nem ragaszkodik a vacsorához vagy a koktéljához, akkor néhány kevésbé turistás helyen egy-két dollárért fel lehet menni a tetőre körülnézni. Lehet, hogy nem lesz Ezeregyéjszakai meséibe illő, mint például az Emerson Hotel tetőteázója, és nincs medence sem, mint sok turistaparadicsomban, de képet kaphatunk az építészeti jellemzőkről és a helyi életről egy fából faragott szaletli-féle alatt. Amikor pedig megszólalnak városszerte a müezzinek, és dallamos hangjuk a tetők felett egymásba kapaszkodva száll az alkonyi fénybe, akkor úgy érezhetjük, hogy megérkeztünk.

Jaws Corner

A St. Jospeph’s Katedrálistól néhány perc sétára található a Jaw’s Corner, ami egyszerre egy kis tér és egy kávézó, azonban leginkább egy közösségi hely. Itt összegyűlnek a helyiek, főleg férfiak és jellemzőjen korán reggel isznak egy fekete zanzibári kávét, amiben megáll a kanál. (A leírások közös csészét emlegetettek, amit továbbadnak, de mi ezzel a szokással már nem találkoztunk). Eközben beszélgetnek, megvitatják az élet legfontosabb dolgait, meccset néznek a kilógatott kis tévén vagy a Bao nevű helyi, afrikai táblás játékot játszák. A Jaw’s Corner nagyszerű lehetőséget jelent, hogy az ember szóba elegyedjen a helyiekkel, akik között akad mindenféle vallású, foglalkozású, érdeklődésű, és közben nézze turisták, robogósok, biciklisek soha el nem apadó áradatát. Ez a kis tér egész Zanzibár kvintesszenciáját adja. Ne szaladjunk, üljünk le mi is egy kávéra akár a lépcsőkre is, adjunk időt magunknak a tér befogadására – ahogy a helyiek mondják: pole-pole és hakuna matata.

Halpiac

A Fish Market szót beírva a térkép elsőként a Forodhani kert közelében levő éttermet adja meg, de kicsit alaposabb keresgélés után kiderül, hogy hol található Stone Town valódi halpiaca: a kompkikötőtől kifelé, amerre turista alapesetben már ritkán merészkedik el. Ha mégis, az erőteljes szagok hamar útba igazítják, amire szükség is van, mert egyébként egy poros földút vezet arra. Maga az épület is egy jellegtelen fehér épület, oszlopos csarnok bádogtetővel. Belépve fehér csempés bokszok és betonasztalok sorjáznak, rajtuk a legkülönfélébb halakkal és tengeri herkentyűkkel. Ez nem a turistalátványosságról szól, így legkevésbé sem gusztusos. A macska a halvért nyalogatja a földön, az emberek alkudoznak az áru felett, az árusok nem szólítgatnak le és tukmálják az árujukat; egyszerűen csak zajlik az élet. Leginkább kettő óra körül érdemes menni, mert akkor érnek vissza a halászok, és egyrészt akkor a legfrissebb az áru, másrészt elképesztő látni a kirakodást, és betekintést nyerni a mindennapi trükkökbe. A polip például azért olyan puha Zanzibáron a curryben, mert amikor partot érnek, a halászok fél órán keresztül csapkodják a döglött állatokat a sziklához, hogy az izomrostok fellazuljanak.

Séta Paje és Jambiani között

A Paje-i strand Jambianitól jó hat-hét kilométerre van, tehát egy másfél óra sétálva megtenni, de megéri, méghozzá mindenképpen apálykor. Egészen más érzés kutyagolni, ha ezt az ember a tengerparti homokban vagy a sekély vízben gázolva teszi meg, miközben a környezete bővelkedik látnivalókban. Az asszonyok keményen dolgoznak ilyenkor, hajlonganak a cölöpökkel kijelölt ültetvényeken és szedik az algát, amelyet eladnak és étel, gyógyszer meg kozmetikum és készül belőle. A nagy ár-apály különbség miatt Paje-környékén homokpadok jönnek létre a part vonalától ötven-száz méterre, a leleményes arra járó találhat magának így egy saját, mini szigetet, ahol a lábát dugja csak a vízbe. Ráadásul a partot alkotó aljzat változik Paje és Jambiani között. Míg az elején a fehér homok, vagyis az egész apróra zúzódott kő-kagyló a jellemző, később sziklák bukkannak elő a víz alól, és egy helyen még betonozott mólóféle is vezet befelé, amiről még jobban körül lehet nézni. Szintén az árapály jelenség különleges folyománya, hogy meg lehet figyelni egy-egy víz alatti édesvízi forrást, amely érzékelhetővé válik, ahogy a tenger visszahúzódik. A séta után Paje-ba külön kaland tuktukkal visszajutni.

Hajóépítés

A dhow vagy daó hagyományos arab megnevezés az egyárbócú vitorlás hajókra. Egyaránt vonatkozik kisebb vízi járművekre és több tonnás szállítóhajókra. Zanzibáron a daók természetes elemei a tengerparti látványnak, és élmény kimenni velük a vízre. Ehhez hasonlóan izgalmas belelátni a készítésükbe, amire Nungwiban akad lehetőség. Be lehet fizetni helyi mesterhez, leckéket venni a hagyományos hajóépítésből. Itt minden kézzel készül, nem használnak pontos tervrajzot, modern szerszámokat, sőt néha még szöget sem: a deszkákat úgy kötözik össze. Ha valaki annyira nem lelkesedik a hajóépítésért, hogy órákat-napokat töltsön ezzel, elég, ha a teknős szentélynél a tengerpart felé indul, és közben megcsodálja, ahogy a hajók a pálmafák árnyékában készülnek. (A közelben két étterem is van, amit bátran ajánlhatunk a helyi fogások kedvelőinek.) 

Ezek programok megmutatják Zanzibárnak egy másik, jellegzetesen helyi arcát, és adnak egy plusz hangulatot, amely ugyanúgy a sziget része, mint a többi turistaprogram. Szerintünk többek között ezek azok az apróságok – belekerültek a Zanzibár lángjaiba is – amelyektől a sziget valóságos, élő és lüktető.

További történetekért kövess minket a Facebookon és az Instagramon is. 

Minden könyv, novella vagy történet mögött ott lapul a kérdés: miből építkezett az író? Mi írók is szeretünk úgy gondolni magunkra, mint varázslókra/istenekre, akik íróasztaluknál ülve világokat teremtenek, meghatározzák szereplőik életét és a végzetüket. A dolog azonban ennél sokkal összetettebb.

Az inspiráció kérdése a legizgalmasabb pontja az alkotás folyamatának. Ezért kérdezik olyan gyakran az íróktól, honnan jött az ötlet? A válaszban szinte mindig van valami személyes élmény: Hemingwayre nagy hatással voltak az első világháborúban és spanyol polgárháborúban látottak. Stephen King egy éjszakát töltött Coloradóban a Stanley hotelben, ahol a téli lezárás előtt ők voltak az utolsó vendégek, amely a Ragyogáshoz az alapokat adta. Agatha Christie számára az utazásai, a gyógyszerészeti ismeretei mellett a megtörtént gyilkosságok jelentették az inspirációt. Lucinda Riley egy este az eget nézte Észak-Norfolkban, és a Hét nővér (Pleiádok) csillagkép adta az alapötletet a regénysorozathoz.

Azonban az ötlet magában kevés egy regényhez, a történet kidolgozása során ennél jelentősen többre van szükség. A kreativitás és a kutatómunka mennyire jár kéz a kézben, és milyen mértékben formálja a történetet az, amit maga az író átélt? A pályakezdő szerzők gyakran kapják azt a tanácsot, hogy írjanak arról, amit ismernek. Jó kiindulási pont felhasználni a saját élettapasztalatot, legyen az tényleges esemény, utazás vagy akár csak gondolatok, érzelmek. Így életszerűen, színese-szagosan lehet ábrázolni egy helyet, személyt, történést, ami „szövetet”, egyfajta alapvető hitelességet ad a szövegnek, amit az olvasó is érez. Azonban egyértelműen lehetetlen csak a tapasztalatokból építkezni. Egy science fiction, fantasy vagy horror regény írásakor evidens, hogy a fantáziát is be kell vetni, de a többi zsáner esetében sincs ez másként, mégiscsak fikciós művekről van szó – az önéletírás egy egészen más tészta.

A fantázia, a képzelőerő működése rejtélyesebb. A romantikus felfogás szerint az isteni szikra, a múzsa, valami különleges erő játszik szerepet benne, miközben a kutatók az agyműködést vizsgálják ennek kapcsán. Abban viszonylagos egyetértés van, hogy bár akad, akinek több jutott, van, akinek kevesebb, a képzelőerő fejleszthető megfelelő gyakorlatokkal; a dolog sosem reménytelen. Sajnos ugyanakkor csökkenhet is stressz, ingerszegény környezet következtében, de nem tesz jót a digitális világ és a sok inger sem.

A regények többségénél valamilyen mértékű kutatómunka is elkerülhetetlen, a zsáner(ek) függvényében ez gyakorlatilag a létező összes tudományterületet érintheti a toxikológiától egy bogár életciklusán át a kvantummechanikáig. Nem véletlenül szokták írók mondani, hogy sok mindenhez értenek kicsit. Az aprólékos kutatómunka fokozottan szükséges a történelmi jellegű regényeknél. „Kit érdekel a valóság, ez regény, nem történelemkönyv” felkiáltással a fantázia felülírhatná a tényeket, de egy történelmi regényíró tartozik az olvasóknak a lehető legnagyobb történelmi hűséggel. Még akkor is, ha az alkotók között gyakran vita tárgya mennyiben lehet hiteles egy szöveg, legalább az arra való törekvés elkerülhetetlen. Ilyenkor a szerző beleveti magát a kutatásba: beszámolók, szakkönyvek olvasása, kijegyzetelése következik, és szerteágazó keresgélés az interneten. Vicces következmény, hogy ez jól összezavarja az algoritmust, amely próbálja megállapítani az érdeklődésünket és szokásainkat a böngészési tevékenységek alapján, így aztán hetekig horgászbot reklámot, fafaragáshoz való szerszámokat vagy utazási ajánlatokat dob elénk a közösségi médiában.

A kutatásnak azonban megvannak a maga buktatói. Íráskor kordában kell tartani a megszerzett információkat, nehogy eluralkodjanak a képzeleten és a történeten, a karakterek és a cselekmény ne csak illusztráció legyen, mert az elrontja a regényt. Másik hiba, amibe könnyű beleesni, hogy az ember a kutatás során annyi érdekességet talál, hogy nincs szíve kihagyni őket. Erre jó akár egy blog vagy a közösségi média, megoszthatóak az érdekes történetek (mi is ezt tesszük néha), nem kell velük elnehezíteni a regényt.

A közösen írt történelmi, romantikus családregényekben elkerülhetetlen, hogy minden ihletforrást felhasználjunk. Azon túl, hogy a cselekmény mindkét idősíkon a fantáziánk szüleménye, a regényeinkben megjelenő helyszínek mindegyikén jártunk, a bemutatott ételek mindegyikét kóstoltuk, sőt sokszor a felbukkanó emberek, kutyák, helyzetek is valóságon alapulnak. Nem hiszünk abban, hogy élet-szerűen le tudnánk írni idegen tájakat úgy, hogy csak a virtuálisan, a térképen járjuk az utcákat. Hiányoznának a szagok, a részletek, az emberekkel való interakciók, amiktől egy hely valódi lesz.

 Írás közben gyakran (nem kis nosztalgiával) nézegetjük az utazások során készült fényképeket, azok alapján idézzük fel az élményeket, amiket aztán beleszövünk a regényekbe. Persze ezzel nem spóroljuk meg a kutatómunkát, a megnyitott keresőablakok között most is van, ami a korallok pusztulásával foglalkozik, vagy a zanzibári katolikus egyház történetével, esetleg az árapály jelenséggel. A múltban játszódó cselekményszál történelmi regényhez illő kutatómunkán alapul a szélsőséges részletességig. A Borneó gyöngyeihez például egy 1857-ben szolgáló brit hajó kapitányának a nevét kerestük napokig, kértünk ki a spanyol/brit könyvtárak archívumából digitalizált dokumentumokat, korabeli beszámolókat. A Zanzibár lángjaihoz adtak már szakmai tanácsot a nyíregyházi Sóstó Zoo dolgozói, de kértünk segítséget helyiektől is a szigeten: vajon milyen motorok voltak forgalomban 1964 elején az utakon?

Az írói munka lényege összeolvasztani ezeket az elemeket, elmosni a határokat az élmények, a valósághű tények és a fikció között, és felépíteni egy érdekfeszítő, kerek történetet, ami meg is történhetne / történhetett volna. Ezzel együtt reméljük, ha valaki a regényeink nyomán látogat el Andalúziába vagy Borneóra, vagy Zanzibárra, örömmel látogatja meg és fedezi fel azokat a helyeket, amiket a lapokon megjelenítettünk. És megtalálhatja szereplőink egyikét-másikát is...

Ha kíváncsiak vagytok egy regény születésére és írói titkokra, kövessetek a Facebookon vagy az Instagramon is.  

A tíz legemlékezetesebb könyv, amit 2024-ben olvastunk – második rész Újabb öt, tavaly olvasott könyvet emelünk ki abból a hatalmas szöveghalmazból, ami 2024-ben elénk került / választottunk pihenésnek, szórakozásnak. (Az első rész itt olvasható.) Meglátjátok, hogy ez a második lista mennyire más, mint az első. Kitaláljátok, hogy a szerzőpáros két tagja közül ki olvasta melyiket a tízből?

Paul Auster: Leviatán
Paul Auster regénye két író története, sőt, élete a múlt század második felének Amerikájában. Utólagos visszaemlékezés, amelyet Peter Aaron jegyez le, miután hírét veszi, hogy barátja, Ben Sachs felrobbantotta magát egy bombával. Meg akarja világítani a borzasztó történés okait, de ehhez az kell, hogy áttekintse és őszintén a világ elé tárja kettejük barátságának alakulását, sőt, egész életüket. Auster stílusa lenyűgöző, egyszerre mesél és fecseg, elemez és pletykál. Lényegretörő, de ugyanakkor kicsiny, látszólagos felesleges hurkokkal halad a történetében a célja felé. Olyan könnyedén rója az olvasó tekintete a könyv sorait, mintha élőbeszédet olvasnánk, de ez becsapás, mert a szöveg a legteljesebben irodalmi. Ez a kettősség lenyűgöző, és nem csak a Leviatánban.
„Számomra a legkisebb szót is sok hektár csend övezi, és még miután sikerül is azt a szót papírra vetnem, úgy virít ott, akár egy délibáb, egy hunyorgó kétségfolt a homokban.”

Oliver Sacks: Fél lábbal a földön
Nem mai könyv, de most jutott el hozzám. Oliver Sacks-ra akkor "figyeltem fel", amikor egy-két éve a kezembe került Az ember, aki kalapnak nézte a feleségét című könyve. Akkor elhatároztam, ettől a szerzőtől mást is be kell szereznem. Sacks neurológus, ideggyógyász, aki hihetetlen eseteket dolgoz fel munkáiban. A Fél lábbal a földön is ilyen feldolgozás, csakhogy... Csakhogy ez róla szól. Ez a könyv – hogy is mondjuk manapság? – Sacks eredettörténete. A szerző a norvég hegyekben túrázott, amikor is balesetet szenvedett, és miközben törött lábbal küszködve, csúszva, mászva, a közelgő éjszakával versenyezve próbált lejutni a hegyről, olyan erős érzelmi sokk érte, amely meghatározta később egész életét, szakmai munkásságát is. Az átélt halálfélelem a következő hetekben-hónapokban oda vezetett, hogy gyógyulófélben lévő lábát az esze nem fogadta el a teste részeként. A könyv ennek a balesetnek, lényegében egy kettévált testű embernek és a gyógyulásnak aprólékos, elemző, mondhatni szépirodalmi igényességgel megírt története.                                                                                       „Abban a minutumban, amikor először maradtam kettesben a lábammal, nem ismertem rá. Teljesen szokatlan volt, idegen, nem az enyém.”

Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött
Novelláskötet. Idén valahogy a novellák, novelláskötetek erőteljesebb hangsúlyt kaptak az olvasmányaim között, néha csak úgy, hogy leveszek egy-egy antológiát a polcról és elolvasok egy-két novellát, de például Marcel Aymé két, évtizedekkel ezelőtt megjelent novelláskötetét az antikváriumi beszerzés után egyszerre olvastam végig. Jánoki-Kis Viktória könyve is ez az egyszerre olvasom kategória volt, bár összeszedett írásainak egy részével irodalmi lapok
oldalain korábban már találkoztam, tehát egyszerre volt újraolvasás a kötet, és felfedezés. Ami miatt nagyon megtaláltak ezek a novellák, az három dolog: egyrészt történetük van, amely a mai magyar irodalomban olyannyira hiányzik, hogy néha fáj. Másrészt hihetetlen érzékenységgel vannak megírva, nem csupán elbeszélik a történetet, de felemelik, lebegtetik. Harmadrészt pedig az írónő meg tud lepni, ami egy íróember számára, aki olvasás közben
fejben már rakja is össze a várható befejezést, nem kis szó.
„A látóideg pereméről végignézem a Platonov premierjét, óriási bedobással játszol, a jobb agyféltekéd maximumon pörög.”

Umberto Eco: Pape satan
Umberto Eco A Foucault-ingával számomra letette azt, amit nagybetűs Irodalomnak hívhatok. Évente többször lekerül a polcról a Gyufalevelek, a Hat séta a fikció erdejében vagy a Bábeli beszélgetés, csak hogy meglódítsam az agyam, fejest ugorjak pár percre valaki más, egy zseniális író gondolatai közé. Ezért aztán nem is értem, miért csak 2024-ben jutottam el a Pape Satan elolvasásáig (2018-ban adták ki). Ebből a felsorolásból talán annyiban lóg ki,
hogy nem regény vagy novelláskötet, de hát annyira irodalom ez is. A L'Espressó-ban megjelent rövid írások újabb kötetbe rendezésének végeredménye, gondolatok, amelyek politikáról, társadalomról, irányzatokról és emberekről, eseményekről és korunk divatos dolgairól szólnak ékes gyönyörűséggel. Gondolatok egy hatalmas tudás horizontjából kiemelkedve. Inspiráló, szórakoztató, csodálatra méltó szösszenetek.
„Sok olyan művet említhetnék, amely nem tett volna szert népszerűségre és kritikai sikerre, ha tíz évvel hamarabb vagy később jelenik meg.”

Bakóczy-Bányai-Cselenyák-Fábián-Gál-Gáspár-Hacsek-Johanssen-Jezsó-Kapa-Nemere- Novák-Schmöltz-Soós-Szélesi-Trux: Buda&Pest 
Egy kicsit csalás itt felsorolni ezt a kötetet, hiszen egytizenhatodrészt Pálmai-Lantos Éva is benne van (legalábbis a párosunk egyik fele), de mivel nagyon nagy része más írók műve, talán még sem ördögtől való megemlíteni, mint olvasmányt. A Történelmiregény-írók Társasága Pest és Buda egyesítésének évfordulójára úgy döntött megjelentet egy Buda&Pest című könyvet, amely a végeredményt tekintve egész tekintélyes méretűre sikeredett, tekintve,
hogy nyolcszáz évet ölel fel. A regényt a társaság tizenhat szerzője írta, mindenki egy-egy korszakot vállalva magára. A részek a szerkesztés során a Farkas és a Révész család monumentális családtörténetévé álltak össze, amely ugyanakkor bemutatja Budapest történetét a tatárjárástól napjainkig. A főszereplők itt élnek és halnak, belakják a várost, küzdenek benne és érte, ott vannak minden történelmi fordulóponton. A regény egyszerre kalandos és drámai, romantikus és megható. Az évszázadokat és a családokat egy griffet mintázó kulcs köti össze, s hogy milyen zárba illik bele, az a főszereplők és az olvasók számára egyszerre derül ki a kötet végére.
„A griffes kulcsra gondolt, amely odahaza várja, hogy utazóládába pakolja a többi holmijával együtt, és magával vigye, akárhová sodorja innentől az élet...”

Ha kíváncsiak vagytok egy regény születésére és írói titkokra, kövessetek a Facebookon vagy az Instagramon is. 

Az év vége felé mindig örömmel olvasom az év legjobb könyveit, filmjeit, sorozatait bemutató cikkeket. Nem mintha hinnék abban, hogy lehet ilyen „leg” listákat csinálni, de egyébként is ízlések és pofonok – egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ember van, akinek az ízlésében kérdés nélkül megbízom. Számomra az ilyen listák értelme, hogy mindig van köztük olyan könyv/film, ami pont az érdeklődési körömbe esik, mégis elkerülte a figyelmem. Nekem ezek afféle étlapok a hatalmas zajban, amikor évente tízezer könyv jelenik meg.

Ebből kiindulva összeraktuk a listát arról a tíz könyvről, ami valamiért emlékezetes az idei olvasmányélmények közül. A különböző munkák miatt annyi szakkönyvet olvasunk (lehet ez is megérdemelne egy listát), hogy most kifejezetten a lazításként, szórakozásként olvasott regényeket szedtük össze. Az nem volt követelmény, hogy 2024-ben is jelent meg, de bőven akadnak olyanok is közöttük, és a spektrum nagyon széles, sokféle műfaj megfér egymás mellett. Fontos leszögezni, hogy sorrend nem jelent semmit, nem rangsor, csak valahogy egymás után kellett tenni a könyveket.

Tan Twan Eng: Az ​Esti ködök kertje

A könyv abban az értelemben csalás, hogy jóval korábban, már 2016-ban megjelent, de mivel időközben jártunk Délkelet-Ázsiában, fokozott érdeklődéssel fordulunk minden regény felé, amely azon a tájon játszódik. Tan Twan Eng kortárs malajziai szerző, aki angolul publikál. Az Esti ködök kertje egy történelmi regény, amely három idősíkon játszódik. Jün-ling Töoh bírónőt követi, aki miután egy betegség miatt el fogja veszíteni az emlékeit, visszatér emlékezni Jugiribe, az Esti ködök kertjébe, ahol élete legmeghatározóbb időszakát töltötte. A regényre nehéz szavakat találni. Adott egy történelmi keret a két plusz idősíkkal, amely az 1950-es éveket és egy japán kényszermunka-tárbort jelent, ennek minden drámájával és szörnyűségével. Ebbe van belehelyezve az egzotikus Malajzia, a Cameron-felföld és a japán kultúra találkozása. A regény stílusa lírai és lassan bontakozik ki, de valójában sok minden történik, sok szín és szál fonódik össze gyönyörűen, mindez olyan nyelvi megformáltsággal, hogy különleges élmény olvasni.
„Úgy éreztem, olyan helyre készülök belépni, amely csak a levegő és víz, fény és idő egymást átfedő rétegeiben létezik”. 

 R. F Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségserűsége 

Alapvetően nem vagyok a fantasy nagy kedvelője, de évről évre akad egy regény, ami viszont a kedvencek közé kerül, mint R. F. Kuang regénye. Úgy is, hogy elsőre egy időre félbehagytam, mert nem rövid olvasmány, így fejeztem be idén tavasszal. A Bábel különlegessége, hogy miközben élvezettel merül el az ember az 1800-as évek alternatív, mégis ismerős, gyarmatosító Angliájának a részletes leírásában, kap valami különlegesen egyedit is, ez pedig a szerző által kitalált mágiarendszer. Íróként és fordítóként szebbet elképzelni sem tudok, mint hogy a szavak hatalma mindent átitat. Az ezüstmunka a fordítások közben elsikkadó jelentést használja fel, és ez a szavakban rejlő mágia tartja egyben a birodalmat az élet minden szintjén. Ha van steampunk és solarpunk, akkor ez a nyelvpunk, miközben történet szintjén egy dark academy regény, ahol az elárvult Robin bekerül a patinás Oxfordi Egyetem Királyi Fordítói Intézetébe – másnéven a Bábelbe. Mindez néhol olyan stílusban, ahogy egy tudományos tanulmányban tenné az ember, lábjegyzettel, magyarázattal, kiszólással, nyelvészeti kitérőkkel. Megosztó könyv, de ajánlott könyv a nyelv és a szavak szerelmeseinek, vagy bárkinek, aki hosszabb időt töltött akadémiai berkekben. 
"A költő kötetlen rohan keresztül a tisztáson. A fordító láncra verve táncol."

Richard Osman: Az ​utolsó ördög (A csütörtöki nyomozóklub 4.)

Szeretem a krimiket. Nagyon sok krimit olvasok, mindenféle alzsánerben, és örömmel veszem a kezembe a Generalpress Kiadó magyar krimiszerzőinek regényeit is, akik mindig meg tudják csavarni a nyomozást valami érdekességgel. Az egyik szívem csücske azonban Richard Richard Osman regénysorozata, ahol egy nyugdíjas otthon lakói nyomoznak. A negyedik regényben a társaság egy barátja, egy régiségkereskedő az áldozat és csempészett heroin is szerepel a történetben. A regény hozza azt, amiért sorozat úgy általában népszerű, a nyomozás tiszta őrület, a karakterek imádnivalóan szórakoztatóak, a szereplők nézőpontjait követő rövid fejezetek pedig írástechnikailag érdekesek. Ráadásul a negyedik regényre sikerült mélyebbé-összetettebbé tenni mind a sztorit, mind a karaktereket. Különösen igaz ez Elizabeth történetszálára, amely könnyeket csal az olvasó szemébe. Az ilyen regényektől ráadásul mindig kedvet kapok, hogy egyszer elmozduljak a krimi zsánere felé.
„Mi vagyunk a csütörtöki nyomozóklub. De most nincs időnk a részletekre, mert el kell érnünk a 16.15-ös vonatot.”

 Elísabet Benavent: Valeria sorozat

Valeriával és a barátnőivel először tévésorozat formájában találkoztam, és idén tudatosult bennem, hogy a regények immár magyarul is olvashatóak. Valeria egy írói karrierrel és a magánéleti gondjaival küzdő harmincas nő, aki a három barátnőjével Madridban él. A sorozatot szokás a spanyol Szex és New Yorknak nevezni, de annál sokkal emberibb, őszintébb, reálisabb, viccesebb, elfogadóbb – vagyis olyan spanyol. A három barátnő szókimondása és az énkeresése könyvben pontosan annyira élvezetesnek bizonyult, mint sorozatban. Barátok, barátnők, munkák jönnek mennek, de a lányok összetartanak, és meg kell mondanom, ebből a sorozatból fejlesztettem fel a spanyoltudásomnak az... erotikus... szókincsét. Elísabeth Benavent regényei pontosan azok, amiket az ember az elképzelhető legjobb értelemben vett női szórakozásként vesz a kezébe, sosem kertel és valódi problémákkal foglalkozik. Íróként Valeriát és a kételyeit pedig különösen közel tudom érezni magamhoz. A négy kötetből az utolsó idén jelent meg, ezzel a magyar kiadás utolérte a spanyolt, és egyben el lehet olvasni Valeria teljes történetét.
„Soha nem szerettem érzésekről beszélni az utcán, mert az az érzésem, hogy szétszóródnak és elvesznek a szabad levegőn.”

 Julie Caplin: Karácsony ​Skóciában (Egy csésze kávé... 9.)

Az ünnepekkor bevett szokás, hogy kifejezetten karácsonyi regényeket is elolvassak, ezért az utolsó egy egészen friss olvasmányélmény. Szerelem, szép tájak és jó ételek – ezzel a hármassal mindig le lehet venni a lábamról, és Julie Caplin regénysorozata pont ebbe a kategóriába tartozik. A sorozat különböző helyszínekre (Koppenhága, Tokió, Izland, Alpok) viszi el az olvasókat, miközben mindegyik főszereplője valamilyen módon kötődik a gasztronómiához. Az idei karácsonyi kötet, a Karácsony Skóciában főhőse, Izzy egy kastélyt örököl, pénz azonban nincs hozzá. Miközben próbálja beindítani, a legkülönfélébb emberek gyűlnek össze mellette az ünnepekre. Ínycsiklandozó skót ételek, hatalmas hó, vidám hangulat és persze szerelem. Már várom, hogy a kezembe kerüljön a következő kötet is.
„Ez tette szebbé az életet. Leülni egy gazdagon terített asztalhoz, és közösen elfogyasztani az ételt.”

További érdekességekért, hírekért, könyvekért, fényképekért kövess a Facebookon vagy az Instagramon. 

Romantikus regényeket azért olvasunk (és a mi esetünkben írunk is), mert jó érzés elmerülni egy olyan történetben, amelyben a szerelmesek minden ellenük dolgozó tényező, konfliktus vagy nehézség ellenére egymásra találnak. Ezek az akadályok sokfélék lehetnek. Fakadhatnak a körülményekből vagy a szereplők egyéniségéből, múltbéli (többnyire rossz) tapasztalataiból ám mindre megoldás lesz a SZERELEM, így nagy betűvel. Valóban ilyen egyszerű lenne? Nézzük meg a két legjellemzőbb szerelmesregény toposzt, vagyis közismert alaphelyzetet és annak jellemző fordulatait, majd azt, hogy mit mondanak erről a pszichológusok a való életben.

 Az "ellenségekből szerelmesek" toposzként emlegetett történetek a legnépszerűbbek a romantikus sztorik között. Ki nem mosolygja meg Benedetto és Beatrice szópárbajait Shakespeare Sok hűhó semmiért című komédiájában? Ki nem gondol meghatottan arra, milyen heves ellenérzésekkel viseltetett egymás iránt Elizabeth Bennet és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletben és utána milyen őszinte szerelem lett belőle?

Az ellenségekből szerelmesek történeteknek az alapja, hogy a férfi és a nő az első pillanatban ellenszenvesek egymásnak, valami irritálót, idegesítőt látnak egymásban. A modern korban játszódó történetek esetében sokszor valamilyen szakmai ellentét is van, mert riválisok vagy egymás kritikusai. A veszekedésből, haragból először általában fizikai vonzalom lesz, majd valódi szerelemmé alakul át. Hogy ez miért ilyen népszerű? Először is mert az sugallja, hogy a szerelem mindennél erősebb, felül tudja írni az ellenségeskedést. Másfelől ezekben a regényekben a férfi és a nő a csatározások során alaposan megismeri egymást, látják a másik hibáit, gyengeségeit – hiszen pont ezek voltak olyannyira idegesítőek az elején – és mégis is együtt akarnak lenni. A szerelem így kevésbé idealizált, és pont ettől tűnik őszintének, és feltétel nélkülinek, amire minden olvasó vágyik.

Mit mondanak a pszichológusok? Szerintük a szerelemnek nem a gyűlölet az ellentéte, hanem a közömbösség, ugyanis a szenvedélyes érzések át tudnak fordulni egymásba. Ráadásul ezekben a történetekben a fiú és a lány a már párrá válás előtt, annak érdekében, megold egy sor problémát. Ez feltételezi, hogy képesek őszintén kommunikálni, a felszín mögé nézni, és nem riasztja el őket az első ellentét. Ezek az attitűdök egy kapcsolat hosszú távú jövőjére nézve jót jelentenek. Ugyanakkor nem szabad összetéveszteni a leendő szerelmesek civódását a zaklatással, bullyinggal, amely semmiképp sem lehet egy kapcsolat része, még ha néha a könyvek, filmek hajlamosak is romantizálni.  

 A "tiltott vagy lehetetlen szerelem" szintén több száz éve létezik az irodalomban. Ennek alapja, hogy az első pillanattól jelenlévő ellentét-ellenségesség nem a két főszereplő között van, hanem a társadalmi, kulturális különbség vagy egyéb külső körülmény, korlátozás okozza, hogy nem lehetnek együtt. Akár mert a családjaik gyűlölik egymást, mint Rómeó és Júlia esetében, akár mert eltérő fajba tartoznak, mint a vámpír Edward Cullen és Bella Swan Stephenie Meyer Alkonyat sorozatában. Az ilyen történetek töretlen népszerűségének alapja, hogy a szerelmet mindent felülíró erőként ábrázolják. Vagy amikor mégsem teljesülhet be, akkor a legszívszaggatóbb alkotások tartoznak ide, mint például a Tövismadarak című sorozat, vagy Szív hídjai című film. 

Pszichológiailag a tiltott, lehetetlennek tűnő szerelem nagyon összetett kérdés. Ez a fajta románc sokszor a fiatalokra jellemző, és a fiatal olvasókat megcélzó történetekre, amikor a lázadás a szülők ellen még erős, és ez alól a párválasztás területe sem kivétel. A való életben tipikusan tiltott románc a szeretői kapcsolat, a viszony, a házasságtörés is, de ezek romantikus regényekben ritkán jelennek meg. Nem is csoda: az emberek az igaz, örök szerelemért olvasnak romantikus könyveket, és az nem igazán egyeztethető össze a hűtlenséggel.

 A tiltott-lehetetlen szerelem jellegzetessége, hogy a pszichológusok szerint a megnyilvánuló heves érzelmek mögött a látszat ellenére nem mindig a leghatalmasabb szerelem van, csak a tiltás felszítja a lángot. Az ilyen kapcsolat kockázatos, izgalmas, magával ragadó, ami vagy titkolózáshoz vezet, vagy dacos, nyílt lázadáshoz – nyilván ez utóbbi sokkal romantikusabb.

 A való életben azonban ez ritkábban végződik olyan jól, mint a könyvekben vagy a filmekben. A kapcsolatok gyakran véget érnek, ha eltűnik az akadály vagy a tiltás, mert az fontos tüzelőanyaga volt az érzéseknek. Talán ha hagyták volna Rómeót Júliával randevúzni, lehet, hogy a fiatalok egyszerűen megunták volna egymást egy idő után. A lángoló szerelem elmúltával, ha a pár tagjai között nagy, már-már áthidalhatatlan szociális-kulturális-bármilyen szakadék van, (mint mondjuk Bella és Edward esetében), a különbözőségek hatványozottan jönnek elő, és jelentős párkapcsolati kihívást jelentenek. Bár a klasszikus romantikus regények ritkán beszélnek erről, blogok, videócsatornák tucatjai szólnak vicces vagy komoly formában arról, hogy hús-vér párok hogyan próbálnak megküzdeni a mindennapokban a különbségekkel. Vajon a Borneó gyöngyei Magyarországon felnőtt Ronija és a borneói bennszülött származású Daniel hogyan oldanák meg ezeket?

 Az ellenségből szerető és a tiltott szerelem toposz is rengetegféleképpen variálható, és rengeteg változata létezik már. Ez elvezet a romantikus történetek írásának kihívásához: ezek a toposzok, fordulatok közismertek: az olvasóknak vagy a filmek nézőinek van elképzelésük, vannak elvárásaik, hogy hasonló helyzetek hogyan szoktak alakulni. Ezt íróként is ismerni kell. Ugyanakkor meg kell találni az utat, hogyan lehet ezt mégis izgalmassá, meglepővé, egyedivé tenni, akár különleges karakterekkel, egzotikus helyszínekkel, lebilincselő részletekkel. Mert a végkifejlet aztán megint adott: egy romantikus történetben a szerelem ereje nem megkérdőjelezhető.  

Zanzibárt a különböző népek és kultúrák egymás mellett élése határozza meg, és ez természetesen rányomja a bélyegét a sziget gasztronómiájára. A szuahéli-bantu afrikai hatás eredménye, hogy a halak és az egyéb tengeri herkentyűk fontos részét képezik az étkezésnek, mivel ők hagyományosan halászok. A közel-keleti hatás (ománi, perzsa) hozta magával a kókusztej, a gyümölcsök és a rizs fogyasztását, a portugálok megismertették a helyiekkel a kukoricát és az abból készült ételeket. A tizennyolcadik századtól erősödő kapcsolat Indiával az olyan ételek elterjedését eredményezte, mint a masalák, a biryani vagy a samosa (tésztabatyu zöldséggel vagy hússal töltve). Persze a felsoroltak mindegyikét kicsit a zanzibári szokásokhoz, ott termő zöldségekhez-gyümölcsökhöz, fűszerekhez igazították. Nézzünk néhányat a sziget legjellegzetesebb ételeiből, amiket arra járva mindenképp érdemes megkóstolni, illetve kis merészséggel lehet az itthoni elkészítésével is kísérletezni.

Az urojo leves tipikusan olyan étel, amit bárhol kapni. Gyors, egyszerű, és Zanzibár-mixnek is szokták nevezni, annyira jellegzetesen mutatja meg a szigetre jellemző ízeket. Nincs egyértelmű és egységes receptje, az alap a krumpli, a sült manióka és a mangó, ehhez jön a zöldchili, a kurkuma és a fokhagyma. Extraként a tetejére sokféle dolgot lehet tenni, akár főtt tojást, pirított mogyorót, vagy mishkakit, amely egyfajta észak-afrikai csirke vagy marha barbecue és nagyon népszerű Zanzibáron (a disznó vallási okból a zanzibári ételek között nem opció). Az urojóba a végén mehet egy kis pili-pili csípős chiliszósz annak, aki bírja az erőset. A leves mellé, vagy akár könnyű előételnek, köretnek jó esik a melegben egy saláta. A kachumbari a nagy tavak környékén elterjedt paradicsomból és hagymából álló hideg saláta, amit csilivel, korianderrel és lime-mal ízesítenek.

Zanzibáron járva a helyi biryani vagy csirke masala is meglepetéseket tud okozni a fahéj-szegfűszeg-kardamom irányba mozduló fűszerezése miatt, de kialakultak sajátosan helyi ételek is. A főételek közül a legtipikusabb a pilau, amely valójában egy zamatos fűszeres rizs, fahéjjal, fekete borssal, kardamommal és szegfűszeggel – mivel mással. Ezt a helyiek segítségével magunk is elkészítettük, amiről itt írtunk. A pilau a zanzibáriak számára önmagában fogás, de köretnek is tökéletes csirke vagy hal mellé.

Az indiai masalák és szuahéli hatás keveredésének eredményei a kókusztejjel és curry-vel készült halas vagy egyéb tengeri herkentyűs ételek. A polip-halászat jelentős Zanzibáron és ezért sokféle étel készül a fejlábúakból – miután a sziklához csapkodják őket, hogy ne maradjanak rágósak. A legkülönlegesebb a pweza wa nazi, a fűszeres kókusztejes polip, de pálcikára tűzve és grillezve is igazi csemege. A samaki wa kupaka szintén kókusztejes étel, csak azok számára, akik nem szeretik a tengeri herkentyűket grillezett hallal készül. Mindkettő elképesztő ízeket hoz elő, akár rizzsel, akár chapatival, az indiai lepénykenyérrel fogyasztva.

 Ha az embernek nincs kedve beülni valahová enni, vagy a nagy hőségben nem olyan éhes, számos utcai néhány falattal eltüntethető „gyorsétel” is rendelkezésre áll Zanzibáron. A kachori egyfajta krumpligombóc, amit tojással vagy darálthússal töltenek meg és kisütik (mi többnyire reggelire kaptuk a fűszeres kávé mellé). A zanzibári pizzának a neve ellenére nem sok köze van az olasz rokonához, talán csak annyi, hogy a feltét (ez esetben töltelék) változatos lehet. A zanzibári pizza alapja egy kézzel szinte átlátszóan vékonyra húzott kerek tészta, amihez a töltelék zöldség, darált hús és gomba (vagy édes változatban bármilyen gyümölcs, nutella, csokiszósz), majd összecsomagolják és egy vaslapon kevés olajjal megsütik, amíg kívülről ropogós lesz. Ehhez az ételhez gyakorlatilag bárhol hozzájutni Zanzibáron, és az otthoni elkészítse sem túl bonyolult, mert a tészta csak liszt és víz, onnantól kezdve pedig bármi jó bele, amit a hűtőben épp találni.

A másik tipikus minden sarkon árult utcai étel a shawarma, ami a leegyszerűsített változata a közel-keleti verziónak. Negyedakkora, mint amit itthon egy szendvicstől várnák, a hús mellett répa-hagyma-káposzta van benne, és háromféle szósz, amiből az egyik biztosan csípős. Az utcán kapható édességek közül a legjellegzetesebb a mandazi, voltaképp egy speciális anyagokból készült fánkféle (földimogyoró allergiásoknak ellenjavallt!), amit háromszög alakúra formáznak. Létezik belőle natúr, de töltött változat is, meg lehet enni magában, vagy gyümölccsel, esetleg valamibe mártogatva.

Az ételek változatossága miatt két hét éppen elég volt, hogy mindent kipróbáljunk, megtaláljuk a kedvenceket (minden, ami polipból készült), és bevásároljunk fűszerkeverékeket, amikkel itthon is lehet a zanzibári ételek elkészítésével kísérletezni. Ennek örömére idén, folytatva azt a hagyományt, hogy a karácsonyi menü része valami egzotikus ország étele is lesz, pilau kerül majd december 24-én az ünnepi asztalra.

További képekért, receptekért kövess minket az Instagramon vagy a  Facebookon.