Folytatjuk a sorozatunkat azokról az izgalmas részletekről, amelyeket a kutatómunka során találtunk, de nem fértek bele a regényekbe, vagy nem olyan részletesen, mint szerettük volna. 

A Borneó gyöngyei című regényünk tervezésekor kicsit távolabb léptünk vissza a történelemben, mint az Andalúz örökségben, ahol 1956-57 európai és észak-afrikai eseményei jelentették a hátteret. Borneó modern kori históriájának ugyanis a legizgalmasabb időszaka az 1850-es évekre esett. Megnehezítettük a helyzetünket ezzel a választással, mert a világ távoli részének ennyire ismeretlen és számunkra eltérő kultúrájáról sokkal nehezebb írni, ugyanakkor az is kihívást jelentett, hogyan kötünk be egy 170 évvel ezelőtt történt világot-eseménysort a jelenkori főszereplőink életébe. 

De nem is ezekről szeretnénk most beszélni, hanem egy meglepő felfedezésről, amely a kutatásaink közben került elénk. A korabeli délkelet-ázsiai történelem javarészt ismeretlen volt számunkra is, tudásunkat talán csak a Sandokan című sorozat tágította ki valamikor régen e kérdéskörben. Talán néhányan emlékeznek még a mágikus tekintetű Kabir Bedi-re, aki kalózként a malájok szabadságáért harcolt a gonosz fehér rádzsa, James Brooke ellen, miközben Mariann nevű szerelmét is megpróbálta kimenekíteni az aljas brit karmaiból. Nos, Sandokan egy olasz író, az 1862-ben született Emilio Salgari fantáziájának szüleménye. A Sandokan történetekből semmi nem igaz. Semmi. 

Először is, a malájok kalózoknak eszük ágában sem volt a szabadságukért harcolni, többet ért számukra a fegyver és az ópium. Másrészt az adott területen a nőket leginkább rabszolgaként adták-vették, mivel a betelepülő kínaiak csaknem száz százaléka férfi volt. Harmadrészt James Brooke (a Sandokanban megidézett történelmi alakok közül az egyetlen, aki valóban élt) korántsem volt gonosz, sőt, miután rádzsa lett Borneón, a keze alá került területeket jó gazdaként felvirágoztatta, befogadta a menekülőket, iskolákat építtetett, fellendítette a kereskedelmet, leverte a kalózokat és rákényszerítette a dajak fejvadász törzseket, hogy többé ne vagdossák le egymás fejét – amely akkortájt a család megbecsültségének alapja volt (és nem számított, férfi, női vagy éppen gyermekfejet visznek-e haza a harcosok). Az uralma alá tartozó területen mindegy volt, milyen istenben hiszel, anglikán és katolikus közösség, buddhista templom, hindu templom egyaránt megtalálható volt ott, és persze az őslakos törzsek is szabadon gyakorolhatták természeti vallásukat. Egyszóval Brooke békét, kiszámíthatóságot, prosperitást hozott Borneó északi részére. Támogatta a természettudományos kutatásokat, az új fajok felfedezését, rendszeresen látott vendégül tudósokat. Sőt, ami akkortájt ritkaság volt: iskolát alapított nőknek.

Különös személyiség volt, és nem kell talán véka alá rejtenünk, hogy visszatekintve az idők távolába, szimpatikusnak tűnik számunkra. Világéletében a Távol-Keletre vágyott, így amikor apja elhunyt, az örökségéből egy hajót vett, és azzal elhagyva Angliát elhajózott a világ végére. Ott a Brunei szultán kérésére segített visszaszorítani a kalózkodást, amely akkortájt komolyan fenyegette a kereskedelmi hajókat. Voltak ugyan a Brit Kelet-Indiai Társaságnak és koronának is hajói a térségben, de ők nem nagyon segítettek sem a Brunei szultánon, sem másokon. Sarawak tartományt, egy apró kis területet Borneó észak-nyugati részén köszönetképpen kapta meg a szultántól.

Iszonyatosan nagy teher nehezedett rá ezzel. A területen nem szűnt meg a kalózkodás, a malájok a tengeren, a tengeri dajakok a folyókon fosztogattak. A dajak törzsek egymást is irtották. A dzsungellel beborított területen állandóak voltak a betegségek, főleg áradáskor. Nem voltak tisztességes épületek, infrastruktúra, intézményrendszer. Apróságok milliói nehezítették az életet: a féltenyérnyi csótányok, mérgeskígyók, és olyan hangyák, amelyek mindent, tényleg mindent felfaltak, egyedül a vasfával nem bírtak. Lázadtak a tengeri dajakok, a befogadott kínai bányászok, nem egyszer kis híján sikerült is megölniük Brooke-ot. A rádzsa többször is felajánlotta a földet Viktória királynőnek, de a korona egyszer sem fogadta el, attól tartva, hogy a területen lévő holland gyarmatok ezt a lépést háborús cselekedetnek tekintik. Ugyanakkor viszont a fehér rádzsát – ma így mondanánk – tucatnyian fúrták odahaza Angliában. Egy hazaútján kvázi bíróság előtt kellett védekeznie a rágalmakkal szemben.

További érdekesség, hogy Brooke-nak nem volt gyermeke. Feltehetően a férfiakhoz vonzódott (egyes történészek szerint ezért is kaphatott meg egy tartományt a Brunei szultántól, mert hogy közelebbi kapcsolatba került annak fiával), nem volt gyermeke. Az unokaöccsét tette meg örökösének, akiben aztán csalódnia kellett, de unokaöccsből szerencsére volt másik. Így utódainak, a fehér rádzsáknak a birodalma a második világháborúig tartott, amikor is a japánok elfoglalták Borneót (ekkor feloldották a dajakok fejvadászati tilalmát). 

A Borneó gyöngyei a Sandokán sorozathoz képest valós, történelmileg hű képet fest James Brookról, de rengeteg izgalmas részlet van Sarawak fehér rádzsájának életében, ami kimaradt. A tízéves tervek között ezért aztán szerepel egy regény, amely őt állítaná a középpontba.