Minden könyv, novella vagy történet mögött ott lapul a kérdés: miből építkezett az író? Mi írók is szeretünk úgy gondolni magunkra, mint varázslókra/istenekre, akik íróasztaluknál ülve világokat teremtenek, meghatározzák szereplőik életét és a végzetüket. A dolog azonban ennél sokkal összetettebb.

Az inspiráció kérdése a legizgalmasabb pontja az alkotás folyamatának. Ezért kérdezik olyan gyakran az íróktól, honnan jött az ötlet? A válaszban szinte mindig van valami személyes élmény: Hemingwayre nagy hatással voltak az első világháborúban és spanyol polgárháborúban látottak. Stephen King egy éjszakát töltött Coloradóban a Stanley hotelben, ahol a téli lezárás előtt ők voltak az utolsó vendégek, amely a Ragyogáshoz az alapokat adta. Agatha Christie számára az utazásai, a gyógyszerészeti ismeretei mellett a megtörtént gyilkosságok jelentették az inspirációt. Lucinda Riley egy este az eget nézte Észak-Norfolkban, és a Hét nővér (Pleiádok) csillagkép adta az alapötletet a regénysorozathoz.

Azonban az ötlet magában kevés egy regényhez, a történet kidolgozása során ennél jelentősen többre van szükség. A kreativitás és a kutatómunka mennyire jár kéz a kézben, és milyen mértékben formálja a történetet az, amit maga az író átélt? A pályakezdő szerzők gyakran kapják azt a tanácsot, hogy írjanak arról, amit ismernek. Jó kiindulási pont felhasználni a saját élettapasztalatot, legyen az tényleges esemény, utazás vagy akár csak gondolatok, érzelmek. Így életszerűen, színese-szagosan lehet ábrázolni egy helyet, személyt, történést, ami „szövetet”, egyfajta alapvető hitelességet ad a szövegnek, amit az olvasó is érez. Azonban egyértelműen lehetetlen csak a tapasztalatokból építkezni. Egy science fiction, fantasy vagy horror regény írásakor evidens, hogy a fantáziát is be kell vetni, de a többi zsáner esetében sincs ez másként, mégiscsak fikciós művekről van szó – az önéletírás egy egészen más tészta.

A fantázia, a képzelőerő működése rejtélyesebb. A romantikus felfogás szerint az isteni szikra, a múzsa, valami különleges erő játszik szerepet benne, miközben a kutatók az agyműködést vizsgálják ennek kapcsán. Abban viszonylagos egyetértés van, hogy bár akad, akinek több jutott, van, akinek kevesebb, a képzelőerő fejleszthető megfelelő gyakorlatokkal; a dolog sosem reménytelen. Sajnos ugyanakkor csökkenhet is stressz, ingerszegény környezet következtében, de nem tesz jót a digitális világ és a sok inger sem.

A regények többségénél valamilyen mértékű kutatómunka is elkerülhetetlen, a zsáner(ek) függvényében ez gyakorlatilag a létező összes tudományterületet érintheti a toxikológiától egy bogár életciklusán át a kvantummechanikáig. Nem véletlenül szokták írók mondani, hogy sok mindenhez értenek kicsit. Az aprólékos kutatómunka fokozottan szükséges a történelmi jellegű regényeknél. „Kit érdekel a valóság, ez regény, nem történelemkönyv” felkiáltással a fantázia felülírhatná a tényeket, de egy történelmi regényíró tartozik az olvasóknak a lehető legnagyobb történelmi hűséggel. Még akkor is, ha az alkotók között gyakran vita tárgya mennyiben lehet hiteles egy szöveg, legalább az arra való törekvés elkerülhetetlen. Ilyenkor a szerző beleveti magát a kutatásba: beszámolók, szakkönyvek olvasása, kijegyzetelése következik, és szerteágazó keresgélés az interneten. Vicces következmény, hogy ez jól összezavarja az algoritmust, amely próbálja megállapítani az érdeklődésünket és szokásainkat a böngészési tevékenységek alapján, így aztán hetekig horgászbot reklámot, fafaragáshoz való szerszámokat vagy utazási ajánlatokat dob elénk a közösségi médiában.

A kutatásnak azonban megvannak a maga buktatói. Íráskor kordában kell tartani a megszerzett információkat, nehogy eluralkodjanak a képzeleten és a történeten, a karakterek és a cselekmény ne csak illusztráció legyen, mert az elrontja a regényt. Másik hiba, amibe könnyű beleesni, hogy az ember a kutatás során annyi érdekességet talál, hogy nincs szíve kihagyni őket. Erre jó akár egy blog vagy a közösségi média, megoszthatóak az érdekes történetek (mi is ezt tesszük néha), nem kell velük elnehezíteni a regényt.

A közösen írt történelmi, romantikus családregényekben elkerülhetetlen, hogy minden ihletforrást felhasználjunk. Azon túl, hogy a cselekmény mindkét idősíkon a fantáziánk szüleménye, a regényeinkben megjelenő helyszínek mindegyikén jártunk, a bemutatott ételek mindegyikét kóstoltuk, sőt sokszor a felbukkanó emberek, kutyák, helyzetek is valóságon alapulnak. Nem hiszünk abban, hogy élet-szerűen le tudnánk írni idegen tájakat úgy, hogy csak a virtuálisan, a térképen járjuk az utcákat. Hiányoznának a szagok, a részletek, az emberekkel való interakciók, amiktől egy hely valódi lesz.

 Írás közben gyakran (nem kis nosztalgiával) nézegetjük az utazások során készült fényképeket, azok alapján idézzük fel az élményeket, amiket aztán beleszövünk a regényekbe. Persze ezzel nem spóroljuk meg a kutatómunkát, a megnyitott keresőablakok között most is van, ami a korallok pusztulásával foglalkozik, vagy a zanzibári katolikus egyház történetével, esetleg az árapály jelenséggel. A múltban játszódó cselekményszál történelmi regényhez illő kutatómunkán alapul a szélsőséges részletességig. A Borneó gyöngyeihez például egy 1857-ben szolgáló brit hajó kapitányának a nevét kerestük napokig, kértünk ki a spanyol/brit könyvtárak archívumából digitalizált dokumentumokat, korabeli beszámolókat. A Zanzibár lángjaihoz adtak már szakmai tanácsot a nyíregyházi Sóstó Zoo dolgozói, de kértünk segítséget helyiektől is a szigeten: vajon milyen motorok voltak forgalomban 1964 elején az utakon?

Az írói munka lényege összeolvasztani ezeket az elemeket, elmosni a határokat az élmények, a valósághű tények és a fikció között, és felépíteni egy érdekfeszítő, kerek történetet, ami meg is történhetne / történhetett volna. Ezzel együtt reméljük, ha valaki a regényeink nyomán látogat el Andalúziába vagy Borneóra, vagy Zanzibárra, örömmel látogatja meg és fedezi fel azokat a helyeket, amiket a lapokon megjelenítettünk. És megtalálhatja szereplőink egyikét-másikát is...

Ha kíváncsiak vagytok egy regény születésére és írói titkokra, kövessetek a Facebookon vagy az Instagramon is.  

A tíz legemlékezetesebb könyv, amit 2024-ben olvastunk – második rész Újabb öt, tavaly olvasott könyvet emelünk ki abból a hatalmas szöveghalmazból, ami 2024-ben elénk került / választottunk pihenésnek, szórakozásnak. (Az első rész itt olvasható.) Meglátjátok, hogy ez a második lista mennyire más, mint az első. Kitaláljátok, hogy a szerzőpáros két tagja közül ki olvasta melyiket a tízből?

Paul Auster: Leviatán
Paul Auster regénye két író története, sőt, élete a múlt század második felének Amerikájában. Utólagos visszaemlékezés, amelyet Peter Aaron jegyez le, miután hírét veszi, hogy barátja, Ben Sachs felrobbantotta magát egy bombával. Meg akarja világítani a borzasztó történés okait, de ehhez az kell, hogy áttekintse és őszintén a világ elé tárja kettejük barátságának alakulását, sőt, egész életüket. Auster stílusa lenyűgöző, egyszerre mesél és fecseg, elemez és pletykál. Lényegretörő, de ugyanakkor kicsiny, látszólagos felesleges hurkokkal halad a történetében a célja felé. Olyan könnyedén rója az olvasó tekintete a könyv sorait, mintha élőbeszédet olvasnánk, de ez becsapás, mert a szöveg a legteljesebben irodalmi. Ez a kettősség lenyűgöző, és nem csak a Leviatánban.
„Számomra a legkisebb szót is sok hektár csend övezi, és még miután sikerül is azt a szót papírra vetnem, úgy virít ott, akár egy délibáb, egy hunyorgó kétségfolt a homokban.”

Oliver Sacks: Fél lábbal a földön
Nem mai könyv, de most jutott el hozzám. Oliver Sacks-ra akkor "figyeltem fel", amikor egy-két éve a kezembe került Az ember, aki kalapnak nézte a feleségét című könyve. Akkor elhatároztam, ettől a szerzőtől mást is be kell szereznem. Sacks neurológus, ideggyógyász, aki hihetetlen eseteket dolgoz fel munkáiban. A Fél lábbal a földön is ilyen feldolgozás, csakhogy... Csakhogy ez róla szól. Ez a könyv – hogy is mondjuk manapság? – Sacks eredettörténete. A szerző a norvég hegyekben túrázott, amikor is balesetet szenvedett, és miközben törött lábbal küszködve, csúszva, mászva, a közelgő éjszakával versenyezve próbált lejutni a hegyről, olyan erős érzelmi sokk érte, amely meghatározta később egész életét, szakmai munkásságát is. Az átélt halálfélelem a következő hetekben-hónapokban oda vezetett, hogy gyógyulófélben lévő lábát az esze nem fogadta el a teste részeként. A könyv ennek a balesetnek, lényegében egy kettévált testű embernek és a gyógyulásnak aprólékos, elemző, mondhatni szépirodalmi igényességgel megírt története.                                                                                       „Abban a minutumban, amikor először maradtam kettesben a lábammal, nem ismertem rá. Teljesen szokatlan volt, idegen, nem az enyém.”

Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött
Novelláskötet. Idén valahogy a novellák, novelláskötetek erőteljesebb hangsúlyt kaptak az olvasmányaim között, néha csak úgy, hogy leveszek egy-egy antológiát a polcról és elolvasok egy-két novellát, de például Marcel Aymé két, évtizedekkel ezelőtt megjelent novelláskötetét az antikváriumi beszerzés után egyszerre olvastam végig. Jánoki-Kis Viktória könyve is ez az egyszerre olvasom kategória volt, bár összeszedett írásainak egy részével irodalmi lapok
oldalain korábban már találkoztam, tehát egyszerre volt újraolvasás a kötet, és felfedezés. Ami miatt nagyon megtaláltak ezek a novellák, az három dolog: egyrészt történetük van, amely a mai magyar irodalomban olyannyira hiányzik, hogy néha fáj. Másrészt hihetetlen érzékenységgel vannak megírva, nem csupán elbeszélik a történetet, de felemelik, lebegtetik. Harmadrészt pedig az írónő meg tud lepni, ami egy íróember számára, aki olvasás közben
fejben már rakja is össze a várható befejezést, nem kis szó.
„A látóideg pereméről végignézem a Platonov premierjét, óriási bedobással játszol, a jobb agyféltekéd maximumon pörög.”

Umberto Eco: Pape satan
Umberto Eco A Foucault-ingával számomra letette azt, amit nagybetűs Irodalomnak hívhatok. Évente többször lekerül a polcról a Gyufalevelek, a Hat séta a fikció erdejében vagy a Bábeli beszélgetés, csak hogy meglódítsam az agyam, fejest ugorjak pár percre valaki más, egy zseniális író gondolatai közé. Ezért aztán nem is értem, miért csak 2024-ben jutottam el a Pape Satan elolvasásáig (2018-ban adták ki). Ebből a felsorolásból talán annyiban lóg ki,
hogy nem regény vagy novelláskötet, de hát annyira irodalom ez is. A L'Espressó-ban megjelent rövid írások újabb kötetbe rendezésének végeredménye, gondolatok, amelyek politikáról, társadalomról, irányzatokról és emberekről, eseményekről és korunk divatos dolgairól szólnak ékes gyönyörűséggel. Gondolatok egy hatalmas tudás horizontjából kiemelkedve. Inspiráló, szórakoztató, csodálatra méltó szösszenetek.
„Sok olyan művet említhetnék, amely nem tett volna szert népszerűségre és kritikai sikerre, ha tíz évvel hamarabb vagy később jelenik meg.”

Bakóczy-Bányai-Cselenyák-Fábián-Gál-Gáspár-Hacsek-Johanssen-Jezsó-Kapa-Nemere- Novák-Schmöltz-Soós-Szélesi-Trux: Buda&Pest 
Egy kicsit csalás itt felsorolni ezt a kötetet, hiszen egytizenhatodrészt Pálmai-Lantos Éva is benne van (legalábbis a párosunk egyik fele), de mivel nagyon nagy része más írók műve, talán még sem ördögtől való megemlíteni, mint olvasmányt. A Történelmiregény-írók Társasága Pest és Buda egyesítésének évfordulójára úgy döntött megjelentet egy Buda&Pest című könyvet, amely a végeredményt tekintve egész tekintélyes méretűre sikeredett, tekintve,
hogy nyolcszáz évet ölel fel. A regényt a társaság tizenhat szerzője írta, mindenki egy-egy korszakot vállalva magára. A részek a szerkesztés során a Farkas és a Révész család monumentális családtörténetévé álltak össze, amely ugyanakkor bemutatja Budapest történetét a tatárjárástól napjainkig. A főszereplők itt élnek és halnak, belakják a várost, küzdenek benne és érte, ott vannak minden történelmi fordulóponton. A regény egyszerre kalandos és drámai, romantikus és megható. Az évszázadokat és a családokat egy griffet mintázó kulcs köti össze, s hogy milyen zárba illik bele, az a főszereplők és az olvasók számára egyszerre derül ki a kötet végére.
„A griffes kulcsra gondolt, amely odahaza várja, hogy utazóládába pakolja a többi holmijával együtt, és magával vigye, akárhová sodorja innentől az élet...”

Ha kíváncsiak vagytok egy regény születésére és írói titkokra, kövessetek a Facebookon vagy az Instagramon is. 

Az év vége felé mindig örömmel olvasom az év legjobb könyveit, filmjeit, sorozatait bemutató cikkeket. Nem mintha hinnék abban, hogy lehet ilyen „leg” listákat csinálni, de egyébként is ízlések és pofonok – egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ember van, akinek az ízlésében kérdés nélkül megbízom. Számomra az ilyen listák értelme, hogy mindig van köztük olyan könyv/film, ami pont az érdeklődési körömbe esik, mégis elkerülte a figyelmem. Nekem ezek afféle étlapok a hatalmas zajban, amikor évente tízezer könyv jelenik meg.

Ebből kiindulva összeraktuk a listát arról a tíz könyvről, ami valamiért emlékezetes az idei olvasmányélmények közül. A különböző munkák miatt annyi szakkönyvet olvasunk (lehet ez is megérdemelne egy listát), hogy most kifejezetten a lazításként, szórakozásként olvasott regényeket szedtük össze. Az nem volt követelmény, hogy 2024-ben is jelent meg, de bőven akadnak olyanok is közöttük, és a spektrum nagyon széles, sokféle műfaj megfér egymás mellett. Fontos leszögezni, hogy sorrend nem jelent semmit, nem rangsor, csak valahogy egymás után kellett tenni a könyveket.

Tan Twan Eng: Az ​Esti ködök kertje

A könyv abban az értelemben csalás, hogy jóval korábban, már 2016-ban megjelent, de mivel időközben jártunk Délkelet-Ázsiában, fokozott érdeklődéssel fordulunk minden regény felé, amely azon a tájon játszódik. Tan Twan Eng kortárs malajziai szerző, aki angolul publikál. Az Esti ködök kertje egy történelmi regény, amely három idősíkon játszódik. Jün-ling Töoh bírónőt követi, aki miután egy betegség miatt el fogja veszíteni az emlékeit, visszatér emlékezni Jugiribe, az Esti ködök kertjébe, ahol élete legmeghatározóbb időszakát töltötte. A regényre nehéz szavakat találni. Adott egy történelmi keret a két plusz idősíkkal, amely az 1950-es éveket és egy japán kényszermunka-tárbort jelent, ennek minden drámájával és szörnyűségével. Ebbe van belehelyezve az egzotikus Malajzia, a Cameron-felföld és a japán kultúra találkozása. A regény stílusa lírai és lassan bontakozik ki, de valójában sok minden történik, sok szín és szál fonódik össze gyönyörűen, mindez olyan nyelvi megformáltsággal, hogy különleges élmény olvasni.
„Úgy éreztem, olyan helyre készülök belépni, amely csak a levegő és víz, fény és idő egymást átfedő rétegeiben létezik”. 

 R. F Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségserűsége 

Alapvetően nem vagyok a fantasy nagy kedvelője, de évről évre akad egy regény, ami viszont a kedvencek közé kerül, mint R. F. Kuang regénye. Úgy is, hogy elsőre egy időre félbehagytam, mert nem rövid olvasmány, így fejeztem be idén tavasszal. A Bábel különlegessége, hogy miközben élvezettel merül el az ember az 1800-as évek alternatív, mégis ismerős, gyarmatosító Angliájának a részletes leírásában, kap valami különlegesen egyedit is, ez pedig a szerző által kitalált mágiarendszer. Íróként és fordítóként szebbet elképzelni sem tudok, mint hogy a szavak hatalma mindent átitat. Az ezüstmunka a fordítások közben elsikkadó jelentést használja fel, és ez a szavakban rejlő mágia tartja egyben a birodalmat az élet minden szintjén. Ha van steampunk és solarpunk, akkor ez a nyelvpunk, miközben történet szintjén egy dark academy regény, ahol az elárvult Robin bekerül a patinás Oxfordi Egyetem Királyi Fordítói Intézetébe – másnéven a Bábelbe. Mindez néhol olyan stílusban, ahogy egy tudományos tanulmányban tenné az ember, lábjegyzettel, magyarázattal, kiszólással, nyelvészeti kitérőkkel. Megosztó könyv, de ajánlott könyv a nyelv és a szavak szerelmeseinek, vagy bárkinek, aki hosszabb időt töltött akadémiai berkekben. 
"A költő kötetlen rohan keresztül a tisztáson. A fordító láncra verve táncol."

Richard Osman: Az ​utolsó ördög (A csütörtöki nyomozóklub 4.)

Szeretem a krimiket. Nagyon sok krimit olvasok, mindenféle alzsánerben, és örömmel veszem a kezembe a Generalpress Kiadó magyar krimiszerzőinek regényeit is, akik mindig meg tudják csavarni a nyomozást valami érdekességgel. Az egyik szívem csücske azonban Richard Richard Osman regénysorozata, ahol egy nyugdíjas otthon lakói nyomoznak. A negyedik regényben a társaság egy barátja, egy régiségkereskedő az áldozat és csempészett heroin is szerepel a történetben. A regény hozza azt, amiért sorozat úgy általában népszerű, a nyomozás tiszta őrület, a karakterek imádnivalóan szórakoztatóak, a szereplők nézőpontjait követő rövid fejezetek pedig írástechnikailag érdekesek. Ráadásul a negyedik regényre sikerült mélyebbé-összetettebbé tenni mind a sztorit, mind a karaktereket. Különösen igaz ez Elizabeth történetszálára, amely könnyeket csal az olvasó szemébe. Az ilyen regényektől ráadásul mindig kedvet kapok, hogy egyszer elmozduljak a krimi zsánere felé.
„Mi vagyunk a csütörtöki nyomozóklub. De most nincs időnk a részletekre, mert el kell érnünk a 16.15-ös vonatot.”

 Elísabet Benavent: Valeria sorozat

Valeriával és a barátnőivel először tévésorozat formájában találkoztam, és idén tudatosult bennem, hogy a regények immár magyarul is olvashatóak. Valeria egy írói karrierrel és a magánéleti gondjaival küzdő harmincas nő, aki a három barátnőjével Madridban él. A sorozatot szokás a spanyol Szex és New Yorknak nevezni, de annál sokkal emberibb, őszintébb, reálisabb, viccesebb, elfogadóbb – vagyis olyan spanyol. A három barátnő szókimondása és az énkeresése könyvben pontosan annyira élvezetesnek bizonyult, mint sorozatban. Barátok, barátnők, munkák jönnek mennek, de a lányok összetartanak, és meg kell mondanom, ebből a sorozatból fejlesztettem fel a spanyoltudásomnak az... erotikus... szókincsét. Elísabeth Benavent regényei pontosan azok, amiket az ember az elképzelhető legjobb értelemben vett női szórakozásként vesz a kezébe, sosem kertel és valódi problémákkal foglalkozik. Íróként Valeriát és a kételyeit pedig különösen közel tudom érezni magamhoz. A négy kötetből az utolsó idén jelent meg, ezzel a magyar kiadás utolérte a spanyolt, és egyben el lehet olvasni Valeria teljes történetét.
„Soha nem szerettem érzésekről beszélni az utcán, mert az az érzésem, hogy szétszóródnak és elvesznek a szabad levegőn.”

 Julie Caplin: Karácsony ​Skóciában (Egy csésze kávé... 9.)

Az ünnepekkor bevett szokás, hogy kifejezetten karácsonyi regényeket is elolvassak, ezért az utolsó egy egészen friss olvasmányélmény. Szerelem, szép tájak és jó ételek – ezzel a hármassal mindig le lehet venni a lábamról, és Julie Caplin regénysorozata pont ebbe a kategóriába tartozik. A sorozat különböző helyszínekre (Koppenhága, Tokió, Izland, Alpok) viszi el az olvasókat, miközben mindegyik főszereplője valamilyen módon kötődik a gasztronómiához. Az idei karácsonyi kötet, a Karácsony Skóciában főhőse, Izzy egy kastélyt örököl, pénz azonban nincs hozzá. Miközben próbálja beindítani, a legkülönfélébb emberek gyűlnek össze mellette az ünnepekre. Ínycsiklandozó skót ételek, hatalmas hó, vidám hangulat és persze szerelem. Már várom, hogy a kezembe kerüljön a következő kötet is.
„Ez tette szebbé az életet. Leülni egy gazdagon terített asztalhoz, és közösen elfogyasztani az ételt.”

További érdekességekért, hírekért, könyvekért, fényképekért kövess a Facebookon vagy az Instagramon. 

Romantikus regényeket azért olvasunk (és a mi esetünkben írunk is), mert jó érzés elmerülni egy olyan történetben, amelyben a szerelmesek minden ellenük dolgozó tényező, konfliktus vagy nehézség ellenére egymásra találnak. Ezek az akadályok sokfélék lehetnek. Fakadhatnak a körülményekből vagy a szereplők egyéniségéből, múltbéli (többnyire rossz) tapasztalataiból ám mindre megoldás lesz a SZERELEM, így nagy betűvel. Valóban ilyen egyszerű lenne? Nézzük meg a két legjellemzőbb szerelmesregény toposzt, vagyis közismert alaphelyzetet és annak jellemző fordulatait, majd azt, hogy mit mondanak erről a pszichológusok a való életben.

 Az "ellenségekből szerelmesek" toposzként emlegetett történetek a legnépszerűbbek a romantikus sztorik között. Ki nem mosolygja meg Benedetto és Beatrice szópárbajait Shakespeare Sok hűhó semmiért című komédiájában? Ki nem gondol meghatottan arra, milyen heves ellenérzésekkel viseltetett egymás iránt Elizabeth Bennet és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletben és utána milyen őszinte szerelem lett belőle?

Az ellenségekből szerelmesek történeteknek az alapja, hogy a férfi és a nő az első pillanatban ellenszenvesek egymásnak, valami irritálót, idegesítőt látnak egymásban. A modern korban játszódó történetek esetében sokszor valamilyen szakmai ellentét is van, mert riválisok vagy egymás kritikusai. A veszekedésből, haragból először általában fizikai vonzalom lesz, majd valódi szerelemmé alakul át. Hogy ez miért ilyen népszerű? Először is mert az sugallja, hogy a szerelem mindennél erősebb, felül tudja írni az ellenségeskedést. Másfelől ezekben a regényekben a férfi és a nő a csatározások során alaposan megismeri egymást, látják a másik hibáit, gyengeségeit – hiszen pont ezek voltak olyannyira idegesítőek az elején – és mégis is együtt akarnak lenni. A szerelem így kevésbé idealizált, és pont ettől tűnik őszintének, és feltétel nélkülinek, amire minden olvasó vágyik.

Mit mondanak a pszichológusok? Szerintük a szerelemnek nem a gyűlölet az ellentéte, hanem a közömbösség, ugyanis a szenvedélyes érzések át tudnak fordulni egymásba. Ráadásul ezekben a történetekben a fiú és a lány a már párrá válás előtt, annak érdekében, megold egy sor problémát. Ez feltételezi, hogy képesek őszintén kommunikálni, a felszín mögé nézni, és nem riasztja el őket az első ellentét. Ezek az attitűdök egy kapcsolat hosszú távú jövőjére nézve jót jelentenek. Ugyanakkor nem szabad összetéveszteni a leendő szerelmesek civódását a zaklatással, bullyinggal, amely semmiképp sem lehet egy kapcsolat része, még ha néha a könyvek, filmek hajlamosak is romantizálni.  

 A "tiltott vagy lehetetlen szerelem" szintén több száz éve létezik az irodalomban. Ennek alapja, hogy az első pillanattól jelenlévő ellentét-ellenségesség nem a két főszereplő között van, hanem a társadalmi, kulturális különbség vagy egyéb külső körülmény, korlátozás okozza, hogy nem lehetnek együtt. Akár mert a családjaik gyűlölik egymást, mint Rómeó és Júlia esetében, akár mert eltérő fajba tartoznak, mint a vámpír Edward Cullen és Bella Swan Stephenie Meyer Alkonyat sorozatában. Az ilyen történetek töretlen népszerűségének alapja, hogy a szerelmet mindent felülíró erőként ábrázolják. Vagy amikor mégsem teljesülhet be, akkor a legszívszaggatóbb alkotások tartoznak ide, mint például a Tövismadarak című sorozat, vagy Szív hídjai című film. 

Pszichológiailag a tiltott, lehetetlennek tűnő szerelem nagyon összetett kérdés. Ez a fajta románc sokszor a fiatalokra jellemző, és a fiatal olvasókat megcélzó történetekre, amikor a lázadás a szülők ellen még erős, és ez alól a párválasztás területe sem kivétel. A való életben tipikusan tiltott románc a szeretői kapcsolat, a viszony, a házasságtörés is, de ezek romantikus regényekben ritkán jelennek meg. Nem is csoda: az emberek az igaz, örök szerelemért olvasnak romantikus könyveket, és az nem igazán egyeztethető össze a hűtlenséggel.

 A tiltott-lehetetlen szerelem jellegzetessége, hogy a pszichológusok szerint a megnyilvánuló heves érzelmek mögött a látszat ellenére nem mindig a leghatalmasabb szerelem van, csak a tiltás felszítja a lángot. Az ilyen kapcsolat kockázatos, izgalmas, magával ragadó, ami vagy titkolózáshoz vezet, vagy dacos, nyílt lázadáshoz – nyilván ez utóbbi sokkal romantikusabb.

 A való életben azonban ez ritkábban végződik olyan jól, mint a könyvekben vagy a filmekben. A kapcsolatok gyakran véget érnek, ha eltűnik az akadály vagy a tiltás, mert az fontos tüzelőanyaga volt az érzéseknek. Talán ha hagyták volna Rómeót Júliával randevúzni, lehet, hogy a fiatalok egyszerűen megunták volna egymást egy idő után. A lángoló szerelem elmúltával, ha a pár tagjai között nagy, már-már áthidalhatatlan szociális-kulturális-bármilyen szakadék van, (mint mondjuk Bella és Edward esetében), a különbözőségek hatványozottan jönnek elő, és jelentős párkapcsolati kihívást jelentenek. Bár a klasszikus romantikus regények ritkán beszélnek erről, blogok, videócsatornák tucatjai szólnak vicces vagy komoly formában arról, hogy hús-vér párok hogyan próbálnak megküzdeni a mindennapokban a különbségekkel. Vajon a Borneó gyöngyei Magyarországon felnőtt Ronija és a borneói bennszülött származású Daniel hogyan oldanák meg ezeket?

 Az ellenségből szerető és a tiltott szerelem toposz is rengetegféleképpen variálható, és rengeteg változata létezik már. Ez elvezet a romantikus történetek írásának kihívásához: ezek a toposzok, fordulatok közismertek: az olvasóknak vagy a filmek nézőinek van elképzelésük, vannak elvárásaik, hogy hasonló helyzetek hogyan szoktak alakulni. Ezt íróként is ismerni kell. Ugyanakkor meg kell találni az utat, hogyan lehet ezt mégis izgalmassá, meglepővé, egyedivé tenni, akár különleges karakterekkel, egzotikus helyszínekkel, lebilincselő részletekkel. Mert a végkifejlet aztán megint adott: egy romantikus történetben a szerelem ereje nem megkérdőjelezhető.  

Zanzibárt a különböző népek és kultúrák egymás mellett élése határozza meg, és ez természetesen rányomja a bélyegét a sziget gasztronómiájára. A szuahéli-bantu afrikai hatás eredménye, hogy a halak és az egyéb tengeri herkentyűk fontos részét képezik az étkezésnek, mivel ők hagyományosan halászok. A közel-keleti hatás (ománi, perzsa) hozta magával a kókusztej, a gyümölcsök és a rizs fogyasztását, a portugálok megismertették a helyiekkel a kukoricát és az abból készült ételeket. A tizennyolcadik századtól erősödő kapcsolat Indiával az olyan ételek elterjedését eredményezte, mint a masalák, a biryani vagy a samosa (tésztabatyu zöldséggel vagy hússal töltve). Persze a felsoroltak mindegyikét kicsit a zanzibári szokásokhoz, ott termő zöldségekhez-gyümölcsökhöz, fűszerekhez igazították. Nézzünk néhányat a sziget legjellegzetesebb ételeiből, amiket arra járva mindenképp érdemes megkóstolni, illetve kis merészséggel lehet az itthoni elkészítésével is kísérletezni.

Az urojo leves tipikusan olyan étel, amit bárhol kapni. Gyors, egyszerű, és Zanzibár-mixnek is szokták nevezni, annyira jellegzetesen mutatja meg a szigetre jellemző ízeket. Nincs egyértelmű és egységes receptje, az alap a krumpli, a sült manióka és a mangó, ehhez jön a zöldchili, a kurkuma és a fokhagyma. Extraként a tetejére sokféle dolgot lehet tenni, akár főtt tojást, pirított mogyorót, vagy mishkakit, amely egyfajta észak-afrikai csirke vagy marha barbecue és nagyon népszerű Zanzibáron (a disznó vallási okból a zanzibári ételek között nem opció). Az urojóba a végén mehet egy kis pili-pili csípős chiliszósz annak, aki bírja az erőset. A leves mellé, vagy akár könnyű előételnek, köretnek jó esik a melegben egy saláta. A kachumbari a nagy tavak környékén elterjedt paradicsomból és hagymából álló hideg saláta, amit csilivel, korianderrel és lime-mal ízesítenek.

Zanzibáron járva a helyi biryani vagy csirke masala is meglepetéseket tud okozni a fahéj-szegfűszeg-kardamom irányba mozduló fűszerezése miatt, de kialakultak sajátosan helyi ételek is. A főételek közül a legtipikusabb a pilau, amely valójában egy zamatos fűszeres rizs, fahéjjal, fekete borssal, kardamommal és szegfűszeggel – mivel mással. Ezt a helyiek segítségével magunk is elkészítettük, amiről itt írtunk. A pilau a zanzibáriak számára önmagában fogás, de köretnek is tökéletes csirke vagy hal mellé.

Az indiai masalák és szuahéli hatás keveredésének eredményei a kókusztejjel és curry-vel készült halas vagy egyéb tengeri herkentyűs ételek. A polip-halászat jelentős Zanzibáron és ezért sokféle étel készül a fejlábúakból – miután a sziklához csapkodják őket, hogy ne maradjanak rágósak. A legkülönlegesebb a pweza wa nazi, a fűszeres kókusztejes polip, de pálcikára tűzve és grillezve is igazi csemege. A samaki wa kupaka szintén kókusztejes étel, csak azok számára, akik nem szeretik a tengeri herkentyűket grillezett hallal készül. Mindkettő elképesztő ízeket hoz elő, akár rizzsel, akár chapatival, az indiai lepénykenyérrel fogyasztva.

 Ha az embernek nincs kedve beülni valahová enni, vagy a nagy hőségben nem olyan éhes, számos utcai néhány falattal eltüntethető „gyorsétel” is rendelkezésre áll Zanzibáron. A kachori egyfajta krumpligombóc, amit tojással vagy darálthússal töltenek meg és kisütik (mi többnyire reggelire kaptuk a fűszeres kávé mellé). A zanzibári pizzának a neve ellenére nem sok köze van az olasz rokonához, talán csak annyi, hogy a feltét (ez esetben töltelék) változatos lehet. A zanzibári pizza alapja egy kézzel szinte átlátszóan vékonyra húzott kerek tészta, amihez a töltelék zöldség, darált hús és gomba (vagy édes változatban bármilyen gyümölcs, nutella, csokiszósz), majd összecsomagolják és egy vaslapon kevés olajjal megsütik, amíg kívülről ropogós lesz. Ehhez az ételhez gyakorlatilag bárhol hozzájutni Zanzibáron, és az otthoni elkészítse sem túl bonyolult, mert a tészta csak liszt és víz, onnantól kezdve pedig bármi jó bele, amit a hűtőben épp találni.

A másik tipikus minden sarkon árult utcai étel a shawarma, ami a leegyszerűsített változata a közel-keleti verziónak. Negyedakkora, mint amit itthon egy szendvicstől várnák, a hús mellett répa-hagyma-káposzta van benne, és háromféle szósz, amiből az egyik biztosan csípős. Az utcán kapható édességek közül a legjellegzetesebb a mandazi, voltaképp egy speciális anyagokból készült fánkféle (földimogyoró allergiásoknak ellenjavallt!), amit háromszög alakúra formáznak. Létezik belőle natúr, de töltött változat is, meg lehet enni magában, vagy gyümölccsel, esetleg valamibe mártogatva.

Az ételek változatossága miatt két hét éppen elég volt, hogy mindent kipróbáljunk, megtaláljuk a kedvenceket (minden, ami polipból készült), és bevásároljunk fűszerkeverékeket, amikkel itthon is lehet a zanzibári ételek elkészítésével kísérletezni. Ennek örömére idén, folytatva azt a hagyományt, hogy a karácsonyi menü része valami egzotikus ország étele is lesz, pilau kerül majd december 24-én az ünnepi asztalra.

További képekért, receptekért kövess minket az Instagramon vagy a  Facebookon. 

A zanzibári tengerpartokon lépten-nyomon megszólítják a turistákat élénkpiros vászonanyagot viselő, magas, szálas, izmos férfiak, akik maszájokként mutatkoznak be. Beszélgetnek a turistákkal, információt adnak, ajánlkoznak kísérőnek-társaságnak, vagy a vállukon lógó táska mélyéről gyöngyből készült karkötők, nyakláncok kerülnek elő eladásra. A hangos köszönés, a széles mosoly, a barátságos kérdezősködés hozzá tartozik a rituálékhoz. A regényünkhöz szükséges anyaggyűjtés közben a felszín mögé tekintve azonban rá kellett jönnünk, hogy a zanzibári tengerpartot járó maszáj (vagy néha magukat annak mondó) férfiak helyzete sokkal érdekesebb.

 A maszáj egy kelet-afrikai népcsoport, amely főleg Kenyában fellelhető, de Tanzánia északi részén is élnek, a legutolsó népszámlálási adatok szerint kevesebb mint félmillióan. A törzs alapvetően pásztorkodik (főleg szarvasmarhát tartanak), földműveléssel a hagyományok szerint egyáltalán nem foglalkoznak, az csak elrontaná az állatoknak a jó legelőket. A hagyományos nomád, pásztor életmód azonban a gyorsan változó világban egyre nehezebb és bizonytalanabb, ezért egyre inkább jellemző, hogy a maszájok a turizmus felé fordulnak, szafarikat szerveznek a nemzeti parkokba vagy kirakatfalvakba várjak a turistákat. Ez rendkívül eredményes tud lenni, mert a jobbára piros egyetlen vászonlepelből (shuka) álló öltözékükkel, gyöngyből fűzött bokapereccel, a kezükben a (pásztor)bottal külsőségeiben a legismertebb afrikai népcsoportnak számítanak, amelyhez büszke harcos lét, romantizált nomád élet és a férfiasság kapcsolódik.

 Ezekre a pozitív asszociációkra támaszkodnak zanzibári strandok maszáj férfijai, miközben olyan vádak is érik őket, hogy nem valódi maszájok. Egy részük valóban északról, a Manyara régióból, Arusha környékéről érkezett, mások parakuyo maszájok (egy altörzs Tanziána délebbi részein), akik szintén állattenyésztésből élnek. Amikor az ember leáll velük beszélgetni, bemutatkoznak (sokszor mókás olaszos, spanyolos nevet vesznek fel, a képen Fabióval pózolok) és örömmel elmesélik, hogy a száraz évszakot töltik Zanzibáron, pénzt keresnek, majd március-májusban, az esős évszakban hazatérnek a kontinensre a családjukhoz.

Ettől azonban, köszönhetően a magas, izmos, szikár testalkatuknak és közvetlenségüknek, a sikerük nem kisebb a strandokon – főleg persze a női turisták körében. A turistás helyeken gyakran látni vegyes párokat, európai nőt maszájnak öltözött fiú társaságában. Mintha egy romantikus álom valósulna meg: ilyen a türkizkék óceán mellett, a homokos tengerparton megtalált szerelem. A vonzó kísérők eligazítják a turistát a helyi dolgok között, társaságot jelentenek, programot szerveznek és... Zanzibárt nem véletlenül emlegeti a női szexturizmus egyik célpontjának, amely többnyire, bár nem kizárólag, a maszájokra vonatkozik.

Fontos leszögezni, hogy két felnőtt tudatos választásával és szexuális kapcsolatával alapvetően semmi baj nincsen, de nem árt pár dolgot észben tartani. Könnyen lehet, hogy míg az európai-amerikai fél (általában a nő) hosszabb távról-komoly kapcsolatról álmodozik, így akár Zanzibárra is költözne, addig a másik fél az egészre egyfajta szolgáltatásként tekint. A kapcsolatok egyébként is csak a nyaralás napjaira-heteire szövődnek és az összekötő erőt főleg a (sokszor óvatlan) szex jelenti – hallottunk olyat, hogy a fiú büszkén meséli, már öt gyereke van Európában. A románcot nehezíti, hogy még ha őszinte, elsöprő és kölcsönös is a vonzalom, a kulturális különbségek áthidalása akkor is szinte lehetetlen kihívás.

Persze van olyan is, amikor az európai lány és zanzibári férfi egymásba szeret és átküzdi magát minden akadályon, hogy boldogan élhessen együtt. Ezek a romantikus regényekbe illő történetek ritkábbak ugyan, de nem lehetetlenek vagy elképzelhetetlenek. Egyet legalábbis kézbe vehet majd 2025 májusában az olvasó...

További képekért és videókért kövessetek az Instagramon és a Facebookon. 

 A strandolás és pihenés mellett Zanzibár a tengeri élet aktív felfedezésére is lehetőséget kínál, a búvárkodástól egészen a snorkelingig, amelyek azonban messzire vezető kérdéseket vetnek fel. Minket két okból is erősen érdekel a szórakozás és természetvédelem egészséges egyensúlyának problémája: egyrészt egyetlen Földünk van, ahol muszáj megőriznünk a biodiverzitás nagyságát, másrészt a tengerek védelme a Zanzibár lángjaiban is szóba kerül.

Sznorkelingre és búvárkodásra a legnépszerűbb hely a Mnemba-sziget környékén van, amely kb. három kilométerre van Zanzibár (hogy egészen pontosak legyünk, a fő sziget: Unguja) északkeleti partjától. Maga Mnemba egésze magánterület, csak bő 1500 dolláros díj ellenében közelíthető meg. A helyi vezetők előszeretettel mondogatják, hogy a sziget tulajdonosa Bill Gates, ami azonban nem igaz. Egy andBeyond nevű cég luxusszálláshelyet üzemeltet rajta, ahol jó pénzért elrejtőzhet a világ elől az, aki erre vágyik – és olyan hírességekbe botolhat, mint Naomi Campbell vagy Mick Jagger. A Bill Gates legenda alapját az adja, hogy a tech-milliárdos visszatérő vendég és a Mnemba-sziget nagy rajongója.

Akármi áll is Mnemba tulajdoni lapján, az azt körülvevő hétszer-négy kilométer kiterjedésű korall-zátony a snorkelingezők és búvárok kedvelt helye. Naponta tucatjával indulnak kisebb-nagyobb hajók Unguja turisták által kedvelt partjairól. Az elképesztően türkizkék víz, a korallok, színes halak, tengericsillagok vonzzák a külföldieket, arról nem is beszélve, hogy kis szerencsével a hajóúton még delfineket is lehet látni – no meg olyan hajókat, amelyek gyakorlatilag üldözik őket.

A Zanzibár lángjainak főhőse tengerbiológus, így a Mnemba-sziget elképesztő szépsége mellett a dolog tengervédelmi-természetvédelmi szempontjaiba is bele kellett ásnunk magunkat. A turizmus nagyon fontos bevételi forrás Zanzibáron, fontos a gazdasági fejlődéséhez, de környezetvédelmi kockázatokat is rejt. A korallzátonyok összetett tengeri élővilágot jelentenek, főleg sekély, meleg vízben fordulnak elő a trópusi-szubtrópusi területeken, és a sokszínűségük miatt tengeri esőerdőnek is nevezik őket. Azonban sajnos nagyon érzékenyek, az éghajlatváltozás, a víz melegedése és az emberi tevékenységek (mint a túlzott turizmus vagy a halászat) hatalmas kárt tudni bennük tenni. Ezt a saját szemünkkel is láthattuk, mert ahol a sok turista snorkelezik, a korallok már jórészt fehérek, amit az okoz, hogy a bennük élő algák elpusztultak.

 A Mnemba-sziget körüli és a Chwaka-öböl (a kettő rövidítéséből jön a terület neve neve: MIMCA) egy 337 négyzetkilométeres tengeri természetvédelmi terület. A 2021-ben indult természetvédelmi munka célja, hogy helyreállítsák a korallzátonyt és közben legyenek tekintettel arra is, hogy a halászat és a turizmus a megélhetés fontos forrása a zanzibáriak számára. A projekt keretében mesterséges zátonyszerkezetet hoznak létre, a koralltöredékeket összeszedik, és egy asztalfélén helyezik el afféle korallóvodában, majd a megfelelő időben újraültetik őket a zátonyra. Ez a helyi közösségekkel összefogásban történik és munkalehetőséget teremt, mert a helybeliek végzik búvárkodó „tengerőrökként” a munkát, gondozzák a korallokat. Közöttük egy nő is van, Atuwa Omar, akivel ennek kapcsán számos interjú készült, amelyekben rámutat arra, hogy a természetvédelem mellett a projekt hogyan biztosít munkát és pénzt egy helyi háziasszonynak, aki korábban búvárkodni sem tudott.

A helyreállítási projekt rendkívül sikeres: már sikerült változást elérni a Mnemba-sziget környéki korallzátonyok állapotában. A munka azonban nem állhat le, 2024 őszétől a zanzibári kormány és nemzetközi szervezetek összefogásában folytatódik. Emellett a következő lépés az edukáció, fokozni a tudatosságot, megismertetni a tengeri élővilág, a korallzátonyok védelmének fontosságát a felnövő új generációval, amely a Zanzibár lángjai főszereplőjének önként vállalt munkája.

Zanzibár fontos fűszerkereskedelmi központ volt, ezért a fűszerek szigetének nevezik. Még úgy is, hogy az itt termesztett fűszerek nagy része nem őshonos, csak jól érzi magát ebben a klímában. A készülő regényben, a Zanzibár lángjaiban, a szerelem kibontakozásakor fontos szerep jut az ételeknek, s így az ízeknek és illatoknak, hiszen a főszereplőt a sziget szépségei mellett egy férfi és a főztje varázsolja el.

Hogy megismerkedjünk a fűszerekkel és helyi konyhával, ellátogattunk egy ültetvényre, ahol bemutatták, hogyan termesztik a vaníliát, fahéjat, gyömbért, szegfűszeget, kardamomot, kurkumát és persze az elmaradhatatlan ananászt, banánt, kókuszt és más trópusi gyümölcsöket.

A Siso Farm húsz éve működik, és évek óta fogadnak látogatókat, akiknek főzőleckét is kínálnak, hogy még jobban belelássanak Zanzibár gasztronómiájába. Kezdésként egy vezetővel körbejártuk a farmot, és megnéztünk-szagoltunk-kóstoltunk az aloe verától (iszonyatosan keserű) kezdve a gyömbér és a kurkuma felszínhez közeli gumós gyökerén át szinte mindent. A fahéjfa furcsasága, hogy míg a fűszert a kérgéből készítik, addig a friss hajtások gyökere mentolos, olyan célokra is használják, például megfázás (nem mintha az a szigeten komolyan fenyegetné az embert) kezelésére. A szegfűszeg, amely az európai embernek a forraltbor és a karácsony fűszere, a fán nőve zöldes és rózsaszín, kiszárításkor válik feketévé. A vanília kúszónövény, a kardamom magokat viszont lényegében a földfelszín magasságából szüretelik, miközben nádszerű levelük az égnek tör.A fűszerek szagolgatása mellett, hogy legyen erő a sétához, a gyümölcsöket is megkóstoltuk. Különleges élmény az ananászt leszedni a tőről és megpucolva helyben megenni, vagy megkóstolni a jackfruit nevű gyümölcsöt, amely ízében banán és az ananász között van. Végül az egészet leöblítettük friss kókuszlével, amiről csak annyit mondtak, jobb, mint a kóla vagy bármelyik tipikus üdítő. És tényleg.

A farmon tett séta után nekikezdünk a főzöcskézésnek – bár talán pontosabb megfogalmazás, hogy szorgos kukták voltunk. Először is megpucoltuk a batáta leveles szárát, aztán előkészítettük, felvágtuk paradicsomot, padlizsánt, hagymát és répát, és a csillaggyümölcs egy változatát, amelyet Zanzibáron citrom/lime helyett használnak. Ezt követően a kókuszt kellett feltörni és belsejét kikaparni egy speciális eszközzel, mert itt a kókusztej nem konzervből kerül az ételbe, hanem a reszeléket áztatják vízbe. Az élőkészületek után a főzés szénen történik mozgatható eszközök segítségével, amit „jiko llamkaa”-nak neveznek.

 A készülő ebéd öt fogásból állt, ez volt a „pénteki menü”, amely nap a muszlimok szerint (akik Zanzibár lakosságának 90%-át alkotják) a hetedik szent nap. Az első fogáshoz a paradicsomot, padlizsánt, répát és lilahagymát kókusztejjel és paradicsomszósszal felöntik, só, bors, kömény, kardamom, tört fokhagyma kerül bele, majd addig főzik, míg az egész mártásszerűvé válik. A második fogás lényegében zöldségköret, ehhez a batáta megpucolt leveles szárát egy óráig főzik, majd fokhagymával, paradicsommal, lilahagymával, reszelt répával és kókusztejjel gazdagítják. A harmadik fogás volt a pilau, vagyis a fűszeres rizs, amely a zanzibári konyha alapját képezi. A basmati rizst feketeborssal, köménnyel, kardamommal fahéjjal és szegfűszeggel főzik meg, ami sajátos ízt eredményez. Ezt egészítették ki negyedikként a borsos-köményes vízben megfőzött tonhaldarabok. Az ötödik fogást, a plusz köretet főtt kenyérgyümölcs jelentette, amit úgy harangoztak be, hogy hasonló a burgonyához, de annál krémesebb, lágyabb íze van.

 A végeredmény a fűszeres ízek harmóniája lett, ami talán azért is ízlett annyira, mert tudtuk, hogy a saját kezünk munkája is benne van. Utána leültünk együtt enni és beszélgetni arról, mit szoktak még errefelé enni. A tipikus zanzibári ételek megérdemelnek még majd egy külön bejegyzést, bár az a gyanúnk, hogy nem lesz könnyű visszaadni, mert jó pár dolognak nincs magyar elnevezése.

További videókért és képekért kövessétek Pálmai-Lantos Éva Facebook és Instagram oldalát. 

A repülőgépünk Zanzibár “fővárosában", Zanzibárvárosban szállt le, és úgy döntöttünk, az első néhány napot itt is töltjük, ellentétben sok turistával, akik a sziget tengerpartjairól híres részein keresnek szállást és csak egynapos látogatást tesznek a városban. Nekünk ezáltal több lehetőségünk nyílik belemerülni a sziget fővárosának életébe. A szállásunk a Stone Town-nak nevezett részen van, ami tulajdonképpen az európai óváros fogalmának felel meg, régi házakkal és szűk, girbegurba utcákkal. A hasonlóságok azonban itt véget is érnek. Az épületek állapota nagyon változó, a düledezőtől a szépen felújítottig, az utcák egy része nincs lekövezve, a rövid esők évszakában a felhőszakadás után minden csupa tócsa, amelyben gyalogosok, biciklisek és robogósok grasszálnak, és sokféle árus kínálgatja a portékáját. Ez a nyüzsgés van tengerparton, sőt a csónakok miatt a tenger is zsúfolt...

Az első benyomás vagy – nevezzük inkább így: – kulturális sokk után kezdenek feltűnni az érdekességek. Kiderül, hogy a házak állapota azért is ilyen rémes, mert a környék a kulturális örökség része, és nem lehet csakúgy felújítani vagy bármilyen épületet felhúzni. Ez, mondjuk, szerencsés, mert nincs tele monstre szállodákkal vagy bevásárlóközpontokkal. Az általános romlás mellett a második ami feltűnik az izgalmas részletek: van egy sajátos építkezési stílus, ami szerint minden ház egyszintesnek indul, aztán ahogy nő a család, nőnek rá az emeletek, míg végül van egy legfelső kis szaletliféle. Az igazi különlegességek azonban a faragott ajtók. Sokon látszik már a kopás, de mindegyiknek különböző mintázata van; lehet rajtuk szövegrészlet a koránból, vagy indiai módon növények és állatok. A szállásadónk szerint kiderül az ajtóba vésett részletekről, hogy a család eredetileg milyen foglalkozást űzött, halász-tengerész, földműves vagy mi egyéb volt.

Sokan vezetőt fogadnak a város bejárásához, aminek a legnagyobb előnye, hogy a helyiek a turistákból élnek, és nagyon nyomulósak. Lépten nyomon taxit, programot ajánlanak mindenkinek, akiről lerí, hogy turista…  Ha az ember elég határozottan tud nemet mondani, vagy elég eltökélt egyszerűen továbbmenni, kísérő nélkül is bele lehet veszni a városba és felfedezni. A közbiztonsági problémák általában a turisták lehúzására vagy zsebtolvajlásra korlátozódnak, így az ésszerű óvatosság ajánlott, illetve mindig tisztázni kell az árakat előre.

Az önálló bóklászáshoz jó vezérfonalat jelentenek a Stone Town Heritage Walks útvonalak, amelynek az információs tábláival több helyen találkozni a városban. Az útvonalakon olyan érdekességek találhatók, mint a legfelsőbb bíróság jelenleg felújítás alatt álló épülete, ahol Freddie Mercury apja dolgozott (muszáj megnézni az órát a homlokzaton!), egy 50-es években épült, elképesztő, még működő mozi, vagy a aprócska sziget élővilágát bemutató múzeum. Mindegyiknél részletes leírás, információs tábla van. A kijelölt útvonal ráadásul, mintegy mellékesen, elvisz az útikönyvekben szereplő látnivalók mellett is.

Ilyen kötelező a Freddie Mercury ház, a People’s Palace Museum, amely sajnos évek óta zárva van, valószínűleg felújítás miatt. A hajdani portugál erőd nem túlzottan érdekes, de a parthoz közeli, szélesebb úton járva minden irányban elképesztő dolgokra lehet lelni. A templomok és mecsetek jellemzően érdekesek, főleg, hogy sokféle van belőlük. De ennél meglepőbb dolgok is akadnak. Ilyen a ma Hyatt hotellánc tagjaiként üzemelő szálloda épülete, amelynek története a 17. századig nyúlik vissza, és stílusa szuahéli, perzsa és indiai hatások érdekes keveréke, hozzátéve az ománi stílusú boltíveket és fafaragásokat. Hasonlóan elképesztő látvány a kikötő közelében az Old Dispensary (Régi gyógyszertár) nevű épület, ma kórház, amelyet egy indiai építész tervezett Viktória királynő trónra lépésének arany jubileumára (1887), de nem készült el csak 1894-ben. Jelenleg kórházként üzemel. 

Az utcákat járva hamar feltűnik az is, hogy a legtöbben kedvesek, köszönnek, barátságosak, mindenki a “barátom” (my friend). Ennek persze egy része ahhoz kapcsolódik, hogy szolgáltatást/árut/segítséget/mindent is ajánlanának azonnal, de szórakoztató a temperamentum, a lelkesedés, a lendületes barátságosság. A kultúrák, a csodálatos és lerobbant épületek-épületrészek, a barátságosság és a nyomulás keveredése az, ami Zanzibár fővárosának a hangulatát adja. És úgy véljük, már megtaláltuk az egyik helyszínt, ahová a Zanzibár lángjainak főszereplője ebédelni jár, és ahol új ismerősöket szerez…

A Zanzibár lángjaihoz nem csak az utazást kell megszerveznünk, de fejest kell vetnünk magunkat a múltba is. Európaiként ugyanis nagyon keveset tanulunk, tudunk az afrikai országok történelméről, most viszont a regény kedvéért bele kell ásnunk magunkat a sziget múltjába, azon belül is részletesebben az 1960-as évek eseményeibe.

A felfedezések időszakában először portugál gyarmatosítók vették birtokba Zanzibárt, és közel kétszáz évig irányították a 17. század végéig. Ezt követően a sziget az Ománi Szultanátus ellenőrzése alá került, ami a muszlim vallás terjedését hozta, illetve ekkor alakították ki a fűszerültetvényeket, amelyekről a hely ma híres. Kisebb nagyobb megszakításokkal Zanzibár 1890-ben brit protektorátus lett. Az angol uralommal együtt a birodalom más gyarmatairól kereskedők, jogászok és közigazgatásban dolgozók érkeztek, akik között a legnagyobb csoportot az indiaiak képviselték. Az érkezők között volt Bomi Bulsara, aki az indiai Gudzsarát államban született, onnan költözött a feleségével Zanzibárra, hogy ott, a legfelsőbb bíróságon vállaljon munkát. A család a párszi vallást követte, amely gyakorlatilag muszlim üldözés elől Indiába menekült zoroasztriánusokat jelentette. Legidősebb gyermekük, Farrokh Bulsara, vagyis, ahogy a világ megismerte Freddie Mercury 1946-ban született meg Zanzibáron. Csak nyolcéves koráig élt a szigeten, ezt követően a szülei hazaküldték Indiába tanulni és csak 1963-ban tért vissza. Ezzel együtt máig Zanzibár leghíresebb szülötte, akinek a hajdani otthona jelenleg emlékmúzeumként működik.

Zanzibár 1963-ban függetlenedett a Brit Királyságtól, amelyet a következő év elején forradalmi időszak követett. A Zanzibár lángjai múltbéli fejezetei ezekbe a zűrös és zavaros évekbe viszi el az olvasót, amikor formálódó új ország a helyét kereste a különböző vallások és kultúrák között. Ez sokszor véres összecsapásokba torkollt, és rengeteg áldozatot követelt, miközben sokan el is menekültek a szigetről (köztük Freddie Mercury és a családja). Ezt követően kikiáltották a Zanzibári Népköztársaságot, amely a szárazföldi területekkel, Tanganyikával egyesülve létrehozta a Tanzániai Egyesült Köztársaságot, Mivel ezen belül a sziget részleges autonómiával rendelkezik, afrikai Hong Kongnak is szokták nevezi. Szuahéli kultúrája ma is az afrikai, arab, indiai és perzsa hatások különleges keveréke.  

A Zanzibár lángjai történelmi része a forradalom idején játszódik, de a szerelemre összpontosít, amely minden borzasztó körülmény ellenére lángra tud lobbanni. Hogy a hajdani történések pedig hogyan nyomják rá bélyegüket a jelenre, miért és mivel változtatja meg a jelenbeli hősnőnk életét a feltáruló múlt – megtudhatjátok majd a regényből.